az ablakkeret
kockára vágja a kék eget
apró mellekre feszül az
átlátszó neglizsé,
megfürdik a nő bőre a napban.
az ablakkeret
kockára vágja a kék eget
apró mellekre feszül az
átlátszó neglizsé,
megfürdik a nő bőre a napban.
eladna nekem valamit az őszi verőfény,
egyhetes álomutazást,
kötvényt, amin adómentes kamat.
csalogat, incselkedik velem,
de nem mehetek vele sehová,
kedvemet már eladtam,
a pénzt, mit érte kaptam,
rég elittam,
kockára vágja a kék eget
az ablakkeret,
mit kaphatok cserébe a bőrömért?
Áramszünet van, s én, akár egy
hajléktalan, háztartási gépeim
kisemmizettjeként, a szekrény alsó részéből
elészedegetett rongyokba burkolózva
„csövezek” tulajdon házamban.
Az egyik sarokban gubbasztva meleget,
fényt és vizet esdek, hogy lelkem keserű arcát
megmoshassam, könyörgök a háznak, hogy fonja
körém karjait, otthonosítson,
legalább egy szelet pirítóst,
egy csésze forró teát, ha adna,
mielőtt még a szó, az elektronikus
szavakkal együtt, belém fagyna,
mielőtt még ezeket a kihunyt zöld szemű
döglött masinákat fölhalmoznám a nappali
közepén s alájuk gyújtanék. A lángok majd
észre térítik ezt az elridegült házat.
Kányádi Sándor fordítása
Nem fognak a bárkák utolérni,
a kezemből tépett szárnyak nőnek,
csillagok zuhognak azokon a vizeken,
ahol egyszer a habok csókolóztak
a hullámok alatt.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. októberi lapszámában)