A hét szerzője rovatunk e heti vendégétől, a József Attila-díjas Majoros Sándor írótól ma a KMI 12 program szerzőinek műveiből összeállított Bennem a többi című antológiában megjelent egyik novelláját közöljük.
Nagy tettekhez súlyos, világteremtő éjszaka kell, mondta a tükörképének Kerzics, amikor az ölőkést megfenve bevonult a mosdóba. Nehezen szánta rá magát arra, amit tenni készült, és most is csak azért, mert Cimberei nem jött dolgozni. Ők ketten voltak az örök éjszakázók: Kerzics és Cimberei, a két dilinyós, ahogy a többiek illették őket, mert értelmes ember éjjel az asszonya mellett húzza a lóbőrt – jelképesen, ugye –, nem pedig valóságosan, a vágóhídon. Igaz, hogy lovat évek óta nem nyúztak, de akkor is. Normális észjárással az éjszakázás nyűg az ember nyakán, sőt maga a pokol. Ez a két félnótás mégis szerette. Cimberei azért, mert alkoholista volt, és ilyenkor nem kellett attól félnie, hogy jön a főnök és megszondáztatja, Kerzics meg csak úgy, megszokásból. Cimberei nem viszolygott az öléstől, ezért ő szurkálta le a disznókat, hogy aztán a forrázás, perzselés és kibelezés művészetét ráhagyta Kerzicsre. Minden szerdán három hízót vágtak a kombinátnak, ahonnét egy fehér pickuppal jöttek a húsért. Gyorsan és szakszerűen dolgoztak, ki-ki a maga területén. Hajnali négyre már mind a három delikvens kampón lógott, hogy a délelőttösök szétporciózhassák őket.
Kerzics nem azért lett mészáros, mert óvodás korában erről ábrándozott. Ha megkérdezték tőle, mi leszel, ha nagy leszel, csak nézett maga elé értetlenül, amivel kiváló alapot teremtett az öreg Kerzicsnek, hogy magához ragadja a kezdeményezést. A mészárosok mindig jól keresnek, és sosincs belőlük elég – mondta ki a végső szentenciát, amikor a fiát a pályaválasztás kapujába sodorta az élet. Egy ilyen nagydarab, hirtelen haragú emberrel nem ellenkezhetett a fiúi dac, így az ifjú Kerzics megadta magát a sorsnak. Idővel aztán bele is törődött, hogy élete végéig húst kell darabolnia. Másfelől az apja jövendölése tűpontosnak bizonyult: mészárosból sosem volt elég. A nála két évvel idősebb Cimbereivel remekül kijöttek, mert Kerzics lassúbb sodorvonal szerint élt, Cimberei pedig annak dacára, hogy nem viszolygott a disznóvértől, széles körű ismeretanyaggal is rendelkezett. A fertőtlenítő flakon címkéjétől a tudományos folyóiratokig mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került. Tökéletesen ismerte például a csillagtérképet, így amikor nyári éjszakákon a vágóhíd falának dőlve cigarettáztak, mindegyik csillagról el tudta mondani, melyik formációba tartozik és hogy hány fényévre van tőlünk.
Ilyesmiről beszélgettek, amikor kicsit abbahagyták a munkát, azokban a zord, téli hónapokban pedig, amikor a Szíriusz volt az égbolt legfényesebb csillaga, reggel, műszakváltás után maszekba jártak disznót bontani. Ebben Kerzics volt az ügyesebb. Nemcsak a hagyományos, parasztos módon tudta szétszedni a disznót, hanem karmonádlira kihegyezve is, meg egy sajátos, hűtőbe pakolandó ökonomikus módon, amelyet ő úgy hívott: koloniál. A mellékessel elég szépen kerestek, ami mind a kettőjüknek nagyon jól jött, tekintve, hogy építkeztek. Cimberei nemrég nősült, és egy régi parasztházat újított föl, Kerzics meg egy ötszobás házzal trükközött, mert bár a gyerekei még kicsik voltak, tudta, hogy ha a fiú és a lány serdülőkorba ér, külön birodalmat igényelnek maguknak. Özvegy édesanyjának is kellett egy szoba, meg nekik is az asszonnyal, hogy a nagy, közös nappaliról ne is beszéljünk. Minden szabad percében a házát építette, mert most még az anyjánál szorongtak két egymásba nyíló szobában, ami akkor is kényelmetlen, ha az ember jószerével csak aludni jár haza.
Most is az építkezés nyűgein tűnődött volna, ha nem vár rá egy több mint kellemetlen feladat. A vágóhíd mögött, az egymás közt halálsornak nevezett ketrecek egyikében ölésre várt Bíró sógor Bölömbi névre hallgató óriási kan disznaja. Megvolt vagy háromszáz, vagy inkább négyszáz kiló. Valóságos monstrum, aki fénykorában mag kanként élte világát, és közben egyre csak növekedett. Amikor a kora miatt vissza kellett vonultatni, már akkora volt, hogy a sógor nem bírt el vele. Bölömbit lábon hajtották a vágóhídra – akkora szám volt, hogy a helyi újság is beszámolt róla –, és bezárták a halálsorra. Már két hete etették és nézegették Cimbereivel, és mindig arra jutottak, hogy a kan túlságosan intelligens ahhoz, hogy ne vegye észre, mi készül ellene. Nem lehetett csak úgy, patronos pisztollyal belépni hozzá, és nemes egyszerűséggel homlokon lőni, mint a közönséges hízókat, mert a fegyver láttán azonnal harci állásba helyezkedett. Ha pedig kést látott, még a szeme is vérben forgott, ami egy négyszáz kilós óriás esetében nem a legjobb ómen.
Kerzicset semmi nem idegesítette jobban, mint az el nem végzett munka. Képes volt két napon át ébren maradni, ha olyan feladat várt rá a házépítésben, ami nem tűrt halasztást. Arra pedig kifejezetten büszke volt, hogy mindent egyedül oldott meg, vagy csaknem mindent. Tagadhatatlan, hogy Cimberei sokat segített neki a kerítés elkészítésénél, amit úgy viszonzott neki, hogy felújította azokat a szép, régi ablakokat, amelyeket a komája sajnált kihajítani. Az igazat megvallva azért is szerettek éjszaka dolgozni, mert ilyenkor kedvükre fusizhattak. Rutinból letudták a három hízót, aztán előszedték az otthonról hozott holmit – kocsikarburátort, rézkilincset, egyebet –, és fúrtak, faragtak, javítgattak.
De Bölömbi megjelenése véget vetett ennek az édeni állapotnak. Mint valami zarándokhelyre, úgy látogattak ki hozzá, nézegették, méregették, és közben úgy pusmogtak, ahogy a focisták a tévéközvetítések alatt: a kezükkel elfedték a szájukat, nehogy az érintett megtudja, miben mesterkednek. Kerzics néha még a sámlit is kivitte, és leült a rács elé, mert valami furcsa vonzóerő erre kényszerítette. Valahányszor az óriás szemébe nézett, megmagyarázhatatlan, libabőröztető érzése támadt. Úgy tűnt, azok a mélyen ülő, egyszerre szomorkás és dühödten agresszív szemek emlékeztetik egy ismerősére. Több mint egy hét kellett ahhoz, hogy rájöjjön: azokból a vékony metszésű szemekből az apja néz rá vissza. Olyan kínos és döbbenetese volt ez a felismerés, hogy Cimbereinek sem merte bevallani. Inkább beszerzett néhány lélekvándorlással járó kiadványt, mert természetes ösztönösséggel arra gondolt, valami ilyesmi lehet a dolog hátterében. Azt nem vonta kétségbe, hogy emberek mindenféle formában újjászülethetnek, de hogy egy disznó képében, az nemcsak hihetetlen, hanem maga a csoda. Eszébe jutott Cimberei egyik ócska poénja, hogy ha a disznóknak is van purgatóriumuk, és ők ketten valamilyen félreértés következtében oda jutnak, úgy rábasznak, hogy öröm lesz nézni. Akkor jót röhögtek ezen, de Bölömbi érkezése óta nagyot fordult a világ. Régóta tudott tény, hogy a gazdák idővel hasonlítani kezdenek a kutyájukra, és ez a szabály, úgy látszik, azokra is kiterjeszthető, akik nemcsak a kutyájukkal, hanem más élőlényekkel foglalkoztak. A halászok halszerűek lesznek, a galambászok galambszerűek, a disznótenyésztők pedig… Kerzics ezen a ponton borzongva összébb húzta magán a köpenyt. Végig sem merte futtatni ezt a gondolatot.
Aztán egyszer csak észrevette, hogy akkor is Bölömbin jártatja az eszét, ha nem kéne. Éjjel, amikor a világ tele van misztikummal, ez még belefér, de nap közben, mondjuk, a házának tetejével bíbelődve, maga a megtestesült kockázat. Nem lenne szerencsés például Bölömbi sorsán tűnődve rosszul szabni le a deszkákat, vagy hanyagul szögezni fel a cseréptartó léceket, úgyhogy elhatározta, egyszer és mindenkorra véget vet ennek a helyzetnek.
Egy hajmeresztő, de minden részében logikus tervet eszelt ki, bár az ügymenet így is számos veszélyt hordozott magában. Főként arra kellett vigyáznia, hogy Cimberei ne fogjon gyanút, mert a maga tudományosan alkoholista beállítottságával egy-kettőre kiröhögte volna. Így csak perceket sikerült lefaragnia a szigorúan mért munkaidőből arra, hogy elbeszélgessen a fogollyal. Amikor Cimberei az aktuális meteorraj fölbukkanását várva sörözgetett a vágóhíd mögött, Kerzics odahúzott egy alumíniumtálat az ól elé. Megfordította, ráült, és mint férfi a férfival, farkasszemet nézett Bölömbivel. Szó szerint ezt súgta neki: tudom, hogy ebben az állapotodban nem válaszolhatsz, apa, de csak rázd meg a ketrecet, ha egyetértesz velem. Természetesen Bölömbi meg sem moccant, és ezen Kerzics cseppet sem csodálkozott. Nem baj, így is jó, suttogta, majd előadta a tervét. Akármilyen szűk agya is van egy kan disznónak, meg kellett értenie, hogy a napjai erősen meg vannak számlálva, így az ebben a formában újjászületett apja minden kétséget kizáróan a disznópurgatóriumba fog kerülni, ahol az ügyintézők azonnal rájönnek, hogy valaha kisipari szinten likvidálta a fajtársaikat. Kerzics alapjában véve fölvilágosult ember volt, de aki sokat éjszakázik, és ezt közeli evolúciós rokonai pusztításával tölti ki – Cimberei magyarázta el, hogy a disznó meg az ember fejlődéstani szempontból unokatestvérek –, nos, ilyen esetben óhatatlanul is figyelni kezd a sötét zugokban fészkelődő árnyékokra. Mindazonáltal azt is tudta, hogy ezt a nyűgös munkát, ami egyrészt Bölömbivel, másrészt az apjával áll kapcsolatban, egyes egyedül kell elvégeznie.
A borotvaélesre fent ölőkést jó erősen megmarkolva kilépett hát a mosdóból, és fölvette a vályú széléről azt a kis tál forró vizet, ami a tervének kulcsát képezte. Bölömbi nem látta a kezében tartott kést, csak a tálat, amelyben csábítóan gőzölgött a víz. Most következett a legveszélyesebb rész: Kerzicsnek ki kellett nyitnia a ketrecet, és a tállal belépve szembesítenie Bölömbit a számára felettébb kényelmetlen valósággal. De nem volt visszaút, bár egyáltalán nem lehetett tudni, hogy a négyszáz kilós kan miként fogadja majd ezt a furcsa ötletet.
Kerzicsnek valami azt súgta, a monstrum nem fog ellenszegülni, de biztos, ami biztos, azért lassú, jól tagolt beszéddel el is mondta neki, mi fog történni az elkövetkező szűk öt percben. Mindjárt a kezdet kezdetén az apja érzelmeit próbálta rekonstruálni, arra az eseményre emlékeztetve őt, amikor szélütése után magatehetetlenül feküdt, és Kerzics egy ápolót idéző ügyességgel megberetválta. Most is ezt fogom veled tenni, apa, mondta Bölömbinek, mert így, szőrösen nem mehetsz az emberek közé. Nézd csak, ide készítettem mindent: itt a meleg víz, a beretváló kés, és itt van a zsebemben a pamacs meg a szappan. Neked csak tűrnöd kell, hogy beszappanozzalak, a többi az én dolgom. Ha pedig azt kérded, mit fog szólni ehhez a sógor, hát megnyugtatlak: észre sem fogja venni a csalást. Napok óta gyűjtöm neki a húst, és mert nem kér belőled sem szalonnát, sem csontot, hamarosan meglesz az a kétszázvalahány kiló, amit tisztán, belsőségek nélkül kiadnál.
Amíg beszélt, a keze szaporán matatott a disznó álla szalonnájánál, és akár babona volt, akár tudomány, az röfögve tűrte, hogy kényeztessék. Mire fölhorkant volna, hogy na, ez azért mégiscsak túlzás, már simára beretvált pofával nézett vissza Kerzicsre. Szakasztott az apja volt, így, szőr nélkül ehhez valóban nem férhetett kétség.
Amikor pedig Kerzics kitárta az ól, majd pedig a vágóhíd kapuját, már megjelentek az első hajnalcsíkok a keleti látóhatáron. Arrafelé kell menned, mutatott az ölőkéssel a fény felé, és a másik kezével szelíden rápaskolt az evolúciós rokon hátsójára. Bölömbi ezt jószerével meg sem érezte, de azért a fejét ide-oda ingatva mégis megindult át a kopár és kietlen mezőségen, amely mögött talán a szabadság, talán a borzasztó végzet várta. Akármi volt is a dombok mögött, esélyt kínált neki a folytatásra.
Ha visszanéz, bizonyítéka lesz annak, hogy nem tévedtem, állapította meg Kerzics, és egészen addig várt, amíg Bölömbi hatalmas, őslényszerű tömege szét nem foszlott a november végi köd teret és időt oldó közegében.