Kenyér. Mindennapi kenyerünk. A kenyeret nem szabad eldobni, kivéve ha téged valaki kővel dob meg. Friss kenyér illata a Népkör utcájában. Tücsökciripelés, ahol a sütőkemence áll.
Szabó H. Kálmán sütőmester emlékére
Kenyér. Mindennapi kenyerünk. A kenyeret nem szabad eldobni, kivéve ha téged valaki kővel dob meg. Friss kenyér illata a Népkör utcájában. Tücsökciripelés, ahol a sütőkemence áll. Nagyapám fehér kötényben sütőlapáttal húzza ki a megsült cipókat, és egy nagy kefével vízzel kenegeti őket, hogy szép fényesek legyenek. Hosszú tornácos ház, a padlásán keresgélni egy gyerek számára egyenlő egy afrikai felfedezőúttal.
Egy régi színes cégtábla, amelyre egy nagy barna cipó és felirat van festve: Szabó H. Kálmán sütőmester. Kérdezem Nagyapát, mit jelent az a H betű a nevében. Mosolyogva megpödri a ferencjóskás bajuszát, és azt mondja: „Hangyát jelent, mert a mi családunk olyan szorgalmas volt, mint a hangyák, ezért lettünk Szabó Hangyák!” Nagyanyám ezt természetesen nem bírta ki megjegyzés nélkül, valószínű, hogy ezért somolygott Nagyapám, mert tudta a választ. „Ne hallgass rá! Az egész banda mindig lusta volt, nézd Nagyapádat, aki délelőtt csak heverészik, nekem kell kiadnom a kenyereket meg a kalácsokat, az apjának volt becsületes foglalkozása, de ő inkább elment börtönőrnek, hogy ne kelljen dolgoznia, ott is elaludt, és a rabok mind megszöktek!”
Néztem Nagyapám arcát, de ő csak titokzatosan mosolygott, mint ahogy azt a mindent látott emberek teszik. Én nem szóltam semmit, de amikor hazamentem, elmeséltem a történteket Apámnak, aki azt mondta: „A Szabó ősök Ludasról jöttek a városba az 1800-as évek elején, tényleg Szabó Hangyák voltak, de mivel a Szabó egy igen gyakori vezetéknév, ezért gyakran kaptak még egy családnevet, mint például Szabó Szabados, Szabó Batancs, több most nem jut eszembe. Az Öregapád meg azért fekszik nappal a kiskonyhában, mert éjjel kell felkelnie, hogy begyújtson a kemencébe, amikor az bemelegedett, ki kell húzni a parazsat, pörnyét, betenni a sütésre hozott kalácsokat, kenyereket, malacokat, azután kiszedni őket, felrakni a polcra, ezután illik megpihennie, hiszen már nem mai gyerek!” Megkérdeztem, igaz-e, amit a dédnagyapámról mesélt Nagyanyám. „Ez egyféle családlegenda, a becsületes foglalkozása szűcs volt, lehet, hogy büdös lett neki a cserlé, de lusta az nem volt, hiszen tizenhat gyereket csinált, de majd a fele meghalt!”
Később számolgattam, persze a mesék alapján, hány élő nagybátyja, nagynénje lehetett Apámnak, néhányat közülük ismertem is, például a János bácsit, aki Nagyapám házától feljebb lakott, közelebb a városhoz. Akkoriban az utcában, amit Velebitszkának hívtak, csak mi voltunk magyarok, a többieket bunyevácoknak nevezték, akik Nagyapámat csak bać Kálmánnak hívták, pekar bać Kalman. Ahol mi laktunk a városban, ott csak magyarok és szerbek éltek, akik főleg a Csernovics utcában laktak, de az én utcámban is voltak, mindegyikük ugyanúgy beszélt magyarul, mint mi, a bunyevácok, ahogy én akkoriban gyerekésszel észrevettem, egy elferdített magyar–német nyelvet beszéltek, mint az én két nagynéném is. A függönyt firhangnak, a bunyevácok virangénak nevezték, akik a villamost vilanynak hívták.
Ezeket csak később tudtam meg, amikor már olyan idős voltam, hogy a szüleim már el mertek küldeni hétvégére Nagyapámékhoz, ahova villamossal utaztam.
Tőlünk öt perc gyaloglásnyira felszálltam a Rudics utcai állomáson, és a Zombori kapunál leszálltam. Egy lejtőn kellett lemennem a „Bácskapályáig” – ezt így egyben ejtették ki –, a deszkakerítés és egy patakocska között földúton mentem Nagyapám utcájáig, egy rét mellett, ahol gyakran fociztak a fiúk, volt ott egy cigány viskó is, akkoriban ők voltak az egyedüliek az egész környéken, és én féltem is tőlük, mert nem olyanok voltak, mint amilyeneket én ismertem a Cigány utcából, akikkel negyedik-ötödik osztályos koromban egy osztályba is jártam. Miután befordultam a Szélmalom utcába, ezt én így hívtam, mert az utca végén, ahol befejeződött, egy régi szélmalom maradványa volt, láttam a házak előtti padokon fekete ruhában általában párosan üldögélő nénikéket, sokukat később láttam a pékségben is, mindig hangosan fajniszuszt mondva üdvözöltek. Megkérdeztem Nagyapámat: „Mondd már, kik ezek a fajniszuszok?” „Ők a bunyevácok, és azt mondják neked, köszönésképp, hvaljen Isus, azaz dicsértessék a Jézus, mint ahogy nálunk is szokás.” Ekkor tanultam meg, hogy rajtunk, magyarokon és a szerbeken kívül élnek még más nyelvet beszélő emberek, akiket bunyevácoknak hívnak.
Nagynénéim büszkén mondogatták, hogy ők vucsidoliak, nem olyanok, mint mi, a városlakók. Böske nagynéném, akit arrafelé Bezsikának hívtak a szomszédok, mindig azt mondta, hogy a városba megy dolgozni az iparkamarába. Valójában ez is helyi elferdített szerb–magyar kifejezés volt, a zanatska komorából és az iparosok egyesületéből kovácsolták össze. Ennek az egyesületnek volt Édesapám a titkára, vagyis a vezetője, az épület a Petőfi Sándor utcában állt, a gimnáziumhoz közel. Édesanyám a zárdában tanított, ugyanis akkor ott volt a magyar nyelvű tanítóképző, mi tanítónéni-képzőnek hívtuk, amelynek még internátusa is volt, mert sok tanuló Horvátországból és Szlovéniából jött Szabadkára tanulni. Én az első négy elemit a zsidó iskolában végeztem el, ami a jövendőbeli tanítók gyakorló iskolája volt, sokan vezsbaonának nevezték.
Mit mondjak, gyerekkoromban minden öt perc gyaloglásnyira volt a házunktól, az iskolától a villamosig, nyáron még a strand is, amelyik a Fekete-fürdőben működött. A zsidó iskolát elbontották, a Fekete-fürdő romokban, no de ez már egy sokkal későbbi kor meséje.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. októberi számában)