Bereményi pontos szavait hosszan idézi Csengey 1981-ben: „Mi akkor valami egészen újat akartunk. Felnevelkedtünk, főleg az ötvenes években, ugye, és aztán ennek hatása alól próbáltunk szabadulni, s így tájékozódni a világban, a szellemi életben. A hatvanas évek elején tényleg egy nyitottabb korszak kezdődött, és jól mondod, mi abba úgy léptünk be, mint talán az utolsó történelmi nemzedék.
Sohase láttam ilyen időt,
zöld lett a sárga és piros a zöld.
A szó üres edény,
és körbesétálsz a peremén
(Cseh–Bereményi, 1971)
A „kint és bent”, mint az 1956 utáni kor fontos determinánsa
B. Nagy László 1972-ben írja (levéltöredék Szkárosi Endréhez, melyet a címzett B. Nagy Anikóval közösen publikált) „Profinak sose szabad lenni. De amatőrnek se. Hanem a margókon ugrálni, mint Sarkadi Oszlopos Simeonja. A margókon, minden tekintetben. Nem szabad kiszakadni a determinánsok vonzásköréből. De nem szabad beléjük se zuhanni. Ez persze nem megy büntetlenül, mert a társadalom megbosszulja – már csak puszta irigységből is – az efféle eltökélt „kint-bent” állapotot. És amellett ez az elkötelezetlen elkötelezettség – hogy pontosabb legyek: a nagy távlatú eszmények vállalása, de azok egyéni értelmezése és az érvényes szabályrendek iránti teljes közöny, az azokkal való játék, a szabadharcos taktika, mely arra irányul, hogy lehetőleg én határozzam meg, hogy mit veszek komolyan e szabályrendekből és mit nem – szóval az efféle magatartás a konformisták irigységén és bosszúvágyán túl azért is életveszélyes, mert az életenergiák, rendkívül gyors elhasználódásával jár.”
Debreceni egyetemi évei, fővárosi útjai során Csengey Dénes folyamatosan gyűjtötte az anyagot a két fiú közös pályafutásáról. „Ez már a nagyon sokadik veletek készülő interjú” – kezdi az újabbat, amelyet Tíz év után címmel tesz közzé 1981-ben az Alföldben.
„Én különösen esküdtem az ösztönösségre abban az időben, még a dalok beindulása után, a hetvenes évek közepén is – mondja Cseh Tamás – az ösztönösséget tartottam magamban a legszentebb és a legféltettebb kincsnek. […] Nem véletlen, hogy B. Nagy László volt abban az időben az egyik gyönyörűséges emberem – és a legjobb kritikus, teszi hozzá Bereményi Géza: tudatosan az volt a programja, hogy ő már csak az ösztönében hisz. Ő annyiféle céltudatosságnak és tervnek a tönkremenetelét, zátonyra futását látta, hogy rájött: az emberhez csak az ösztöne hű. A lényeg az, hogy az időszaknak az embere volt B. Nagy László. Ez pontosan olyan időszak volt, amikor az emberek az ösztöneikben hittek, mert megzavarodtak, mert tudatos várakozásaikat megcsúfolva látták és ezért minden tervszerűségük összekavarodott. Cseh Tamás: És én biztos vagyok benne, hogy a mi vállalkozásunk is egy hasonló ösztönös indulás volt, és teljesen tiszta. Az az ösztönös idő ezért is kedvezett nekünk.”
Bereményi pontos szavait hosszan idézi Csengey 1981-ben: „Mi akkor valami egészen újat akartunk. Felnevelkedtünk, főleg az ötvenes években, ugye, és aztán ennek hatása alól próbáltunk szabadulni, s így tájékozódni a világban, a szellemi életben. A hatvanas évek elején tényleg egy nyitottabb korszak kezdődött, és jól mondod, mi abba úgy léptünk be, mint talán az utolsó történelmi nemzedék. Úgy értve a történelmit, hogy egyrészt már-már szellemi nagykorúként éltünk meg egy tényleg történelmi korszakváltást, másrészt, vagy éppen emiatt, mi azt tartottuk, hogy létezni, az társadalmi szinten annyit jelent, mint cselekedni. Ne csak a napi munkára gondolj itt, hanem inkább valami olyanféle tettre, ami ugyan nem pusztán történelmi gesztus, de az is. Kerestük ennek a lehetőségét, és nem nagyon találtuk. Ami nem is csoda, mai fejjel meggondolva, hiszen körülbelül pontosan akkor, amikor a mi hatvanas évekbeli mozgalmainkról többé-kevésbé világosan kiderült, hogy nem voltak egyebek (még csak nem is történelmi) gesztusnál, és kezdtünk volna túlnézni saját korosztályunkon, perspektívákat keresve, akkor ért véget az »utópiák évtizede«, akkor vált széles körökben – a politikát is ide értem – nyilvánvalóvá, hogy milyen messze vagyunk ezer okból is a történelmi léptékű cselekvés (és nem gesztus!) lehetőségétől. Még meg sem bánhattuk igazán, hogy tévedtünk, már az is kiderült, hogy ha nem tévedtünk volna, akkor sem igen volna más a helyzetünk. Hát persze, hogy nőttek a hiányok. így nézd a dalokat is: nem szüntették meg, csak megfogalmazták a hiányérzeteinket.”
A szerzők egymásra találása sok verzióban ismert, sokak által elmesélve, a tény, hogy rövid idő alatt százötvennél több közös dalt írtak.
Ehhez kellett a szerencsés csillagzat alatt történt találkozás, az, hogy egy rajztanár, aki már zenekarokat szervezett, az általa szerzett dallammal Erdély Miklós feleségével, a textilművész Szenes Zsuzsával megírták francia szöveggel az eredetileg Etienne, később Desiré, végül az Ócska cipőnek elnevezett dalt, amit a megfelelő pillanatban „elsőként” csak elő kellett venni.
És kellett a találkozáshoz, hogy a szinkrondramaturg Bereményi Géza – akinek 1969-ben a Naponta más című antológiában megjelent A svéd király című novellája, amely végre meghozta a sikert és az azonos című önálló kötetet, de – mindeközben dalszöveget akart írni. Ő így emlékezik: – Még mielőtt Tamásról hallottam volna, több embernek felajánlottam ezt, egy lány, akibe szerelmes voltam, különös hangsúllyal ejtette ki először a nevét. Állj, ki ez a Cseh Tamás? Valami féltékenységfélét éreztem. A lány csak növelte a gyanúmat, mert elpirult és azt mondta: Á, ez egy nagyon gátlásos fiú, egy rajztanár, aki gitározik és angolul énekelget. Bereményi ekkor eldöntötte, hogy Cseh Tamásnak fog dalszöveget írni. Ez talán a hiteles felidézése az együtt indulásnak.
A megismerkedés, a közös dalírás, az együttlakás kezdete sok változatban maradt fenn, és a verziókat, a személyes emlékeket igaznak kell tartanunk.
Mindketten egyetértettek abban, hogy nem paktálnak tovább a fennálló rendszerrel. 1970–72 között nem akarták nyilvánosságra hozni a dalokat, maguknak írják és a barátaiknak, akik albérleteikben szalagos és kazettás magnókon rongyosra hallgatják, nem nyilvános tábort alkotva.
Ez az idea – nem publikálunk – új magatartás volt, barátaik hatására alakult így, pedig ők már túl voltak a hivatalos megjelenéseken. Bereményi Géza előbb az egyetemi folyóiratban publikált, majd megjelent A svéd király kötete, Cseh Tamás pedig filmekben vállalt egész pályafutására meghatározó szerepet. Zeneszerző, előadó Bacsó Péter filmjeiben [Szerelmes biciklisták (1965) és Nyár a hegyen (1967)]. Jancsó Miklós 1971-ben készült filmjében fontos dramaturgiai feladatokat old meg, amikor maga énekli az ekkor már Bereményivel szerzett dalait: Még kér a nép, amely Vörös zsoltár (Psaume Rouge) címen, járja a fesztiválokat, évtizedekig a Jancsó-filmek állandó szereplőjévé avatta Cseh Tamást. Mindettől nem zavartatva a nem publikálunk mozgalomhoz sorolták magukat.
Még a közös dalírást megelőzően mindketten jártak a nevezetes Virágárok utcai házban, amelyről gyönyörű felidéző esszét írt Ágh István a Magyar Nemzet 1989. május 6-i számába. Erdély Miklós, „aki árokba taszított szellemi létével hasonlított hozzánk, és szívesen fogadott a kertben, a körös-körül ablakos szobában feleségével, Szenes Zsuzsa textilművésszel együtt, olyan lehetőséggel, melynek megteremtője Erdély István, Pista papa, a tulajdonos. A ház szobáit Mikiék mellett albérlők lakták, legtöbben Miki és Zsuzsa ajánlására. […] Az új áramlatok iránti mohó, gyermektiszta figyelme […] törvény szerint akadt össze a hasonlót akarókkal. Egyszer csak ott láttam, ismertem meg Baksa Soós János Kex együttesét a Virágárok utcában. Abban az időben teleírták a falakat, aluljárókat krétával, festékkel: Kex! A mostani imádatot hirdető tömkelegben, mikor azt se tudom, ki kicsoda, egyedüli földalatti indulat voltak, fölvirradván az éjszaka titkaiból: Kex! Mi az a Kex? – kérdezhette a korai munkába menő. Mi meg az egész éjszakát végig vitatkoztuk Jancsival, ő a kihívó, s némi bor segített forgatni elmepengéimet, hogy aztán hajnalban, az utcavégi, aszfaltos téren futballozásban oldódjunk föl, s hazamenjünk az igazoltatás után. Szentjóby Tamás gőgösen viselte a kelet-közép-európai közönyt és gúnykacajt. Egyenesen azért is, magasról nézett szőkén és bőrdzsekisen, melyet sosem vetett le, mint készenlétben a katonatiszt. Sztaniolba csavarták az újvidéki költőnő Ladik Katit, lefényképezték változatait a kihalt szentendrei Duna-parton, s előhívták a sorozatot, a konceptuális művészet dokumentumát. Ott találkoztam a gimnazista héjból éppen csak előbújt Cseh Tamással…”
Aki fontos volt, azt itt megismerhette az akkor még külön-külön érkező Cseh Tamást és Bereményi Gézat. A nem udvari értelmiség zöme jelen van, és természetesen azok is, akik jelentenek. Egy beépült fiatal költő írja: „Feladatom volt a Szentjóby-féle társaság figyelése […] heppening az Egyetemi Színpadon, ahol a lényeg: egy nyúl, egy vadgalamb és egy kutya. Elengedte a nyulat és a galambot, és a kutyát utána engedte. A közönségben nagy kavarodás. Ismert résztvevők: Balaskó Jenő és társasága, Haraszti és társasága, Kósa, Csoóri, Cseh Tamás, Bereményi Géza, Csaplár Vilmos, Erdély Miklós, Zaránd Gyula és egyetemista lányok, a társaság vezéralakja Szentjóby Tamás. Általában a Bajtárs és a Kárpátia sörözőben találkoznak. Ők nyilvánosan nem publikálnak. Szégyenlistát készítenek a magukat pénzért eladó, azaz publikáló fiatal írókról, költőkről. Ők kéziratban gyűjtik a jó műveket…”
Leselkedés közben, mármint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában történő kutatás idején, elcsodálkozik az ember, mi minden volt megfigyelve, az meg igazán különös, hogy Cseh Tamást, a huszonéves rajztanárt sok sok tucat jelentés említi. Innen kiegészíthető, az eddig említetteken túl, ki mindenki volt többek között Erdély Miklósék rendszeres vendége: Pilinszky János, Veress Gizi, Kukorelly Endre, Csurka István, Zaránd Gyula, Ajtony Árpád, Makovecz Imre, Parancs János, Jovánovics György, Lator László és sokan mások.
Ekkoriban talán Lator Lászlónál Cseh Tamás megismerkedett Clancier Juliette-tel, egy jeles francia költő, Georges-Emmanuel Clancier lányával. Az apa Illyés Gyula barátja és fordítója volt, őt pedig Lator László fordította és Juliette nála is lakott, ha Magyarországon járt. Cseh Tamás és a Párizsban élő Juliette leveleztek. Cseh Tamás Pilinszky János 1970-ben megjelent Nagyvárosi ikonok című kötetét ajándékozta neki, amikor Budán találkoztak. Juliette a következőket írta egy levelében, már Párizsból, még tört magyarsággal, mert éppen tanulta a magyart: „Tegnap este elolvastam újra a Pilinszky-kötetet, amelyet nekem adtál, a Nagyvárosi ikonok, és olvastam a verseket, amelyet legjobban szereted, tudom, mert egy pecsét van az oldalakon a neveddel és a címeddel, mindezeket a verseket, melyeknél van egy pecséted, magányosságról van szó, egyedüliségről…”
Cseh Tamás érzékeny műveltsége is megkönnyítette, hogy később – teljesítménye nyomán – „a magyar rock kultúra képviselői közül elsőként – vita nélkül – befogadták a magyar egyetemes kultúra fellegvárába és művészetének értékeit, maradandóságát ma már senki nem vonja kétségbe” – állapítja meg majd a jelenkortörténet pontos írója, a feledhetetlen Sebők János.
Bereményi Géza és Cseh Tamás kék útlevéllel, a háromévenkénti külföldi utazásra járó devizakerettel először ’72 nyarán volt Nyugaton, nevezetesen Franciaországban. Úgy indultak, hogy kint maradnak, az évek során legtöbb barátjuk akkorra már disszidált, de Párizsban végül mind a ketten egybehangzóan úgy döntöttek, hogy haza kell jönni. És azt is elhatározták, hogy akkor nincs tovább bujkálás, a dalokat megmutatják a közönségnek.
Ősszel végül elfogadták Berek Kati és Gyurkó László korábbi invitálását a Huszonötödik Színházba. Tavaszra tervezték a dalok bemutatóját. Úgy alakult, hogy ezt megelőzően az Irodalmi Színpadon Cseh Tamás két dal erejéig, a színház által elkészített hangfelvétellel már bemutatkozott.
Keres Emil, az Irodalmi Színpad igazgatója, színész, nem mellesleg meghatározó kultúrpolitikus, (az MSZMP KB tagja) felkérte Kőszegi Ábelt, akinek 1972-ben jelent meg Töredék címmel Radnóti Miklós utolsó hónapjairól kötete, „hogy írjon egy színpadi változatot a dokumentumokból én szerettem volna néhány dalt Cseh–Bereményitől korfestő, kontrapunktozó zenei idézet gyanánt, és meg is rendeltem ezeket, a Suhannak, visszaszállnak… és a Vadászreggelit. És hoztak nekem egy prémiumot is. Tábori lap Karády Katalinnak, »Posta nincs, se csillag a váll-lapon, én fekszem itt és megy a századom, második magyar hadseregem. Mi a nevem és mi a fegyvernemem? Mi a fegyvernemem?” Tehát tökéletesen értették mit szeretnék. Ez volt a bevonuló dal, tehát a közönséget ez fogadta, nagyon-nagyon büszke voltam erre a dalra. Keres Emilnek szeme sem rebbent. Jó volt velük együtt dolgozni, kellemesek, pontosak és eléggé kényesek voltak, hogy miben vesznek részt és miben nem.” – emlékezik Kőszegi Ábel. A kor kultúra irányításának rétegezettségéről, a kint és bent vékony pereméről: a Jancsó-filmhez írt Jó reggelt, Balogh Ádám – Történelem és az említett Tábori lap Karády Katalinnak dalokat beküldik a táncdal- és sanzonbizottsághoz, kislemezkiadási szándékkal, melyet a hanglemezgyár is támogat, ám a bizottság elutasítja, a minősíthetetlen hangú levél aláírója Várhegyi Tibor, aki talán nem véletlenül a televízió táncdalfesztiváljainak is a tótumfaktuma.
Mindeközben az Ad Libitum együttessel folynak a próbák a Huszonötödik Színház 4. irodalmi estje, a Dal nélkül bemutatójára. Ami illő happeninggel kezdődik, a nyilvánosságra lépést emlékezetessé kell tenni, megsemmisítenek egy nevezetes slágert: Egy boldog nyár Budapesten.
Ez Gertler Viktor Állami Áruház című, 1952-ben készült filmjében egy operettből átvett szerzemény, Szenes Iván és Kerekes János dala, amelyben Putnoki Gábor énekli: Egy boldog nyár Budapesten, / Száz boldog óra veled, / Sok új nagyszerű érzés / Kapcsolja hozzád az életemet. / Nézd, értünk szép ez a város, / És nékünk csillog a fény. / Igaz boldogság, ami vár itt rád, / Szeresd hát úgy, ahogyan én.
Az előadásnak az eredeti lemez felhangzásával történő indulását, bár engedélyük volt rá a szerzőktől, de néhány alkalom után letiltják, a gyilkos iróniát sokáig nem tűrhették.
Egy ideig maguk énekelték a tiltott operettet, majd Novák János csellón a Régi úton tovább című saját szerzeményük dallamát játszotta, igazán szelíd utalás gyanánt. A pódium előtt a teljes Ad Libitum várta a jelentős tapsok között érkező Cseh Tamást. A színpad üres, mind a négyen a nézőtér szintjén, ahogy a fényképek is tanúsítják.
A Dal halála volt az általuk írt első szám:
„Azt nem mondhatnám, hogy békésen szenderült el. / Fülünk hallatára azt mondta többször, felkel. / Csak nyugodtan, kedves, sugdostuk, beteg vagy. / És felsóhajtottunk, amikor végre meghalt.”
Már 1972-ben felfedezi és jegyzi meg magának Cseh Tamást B. Nagy László, a Még kér a nép bemutatója után így ír az Élet és Irodalomban: a „film együttese a régi lelkesedéssel és tehetséggel állnak Jancsó mellett. Kivált a névtelen igric, de egy igrichez nem is illő, hogy neve legyen”. Az egy év múlva, az 1973. április 12-i Huszonötödik Színházbeli, a Dal nélkül előadása után történteket Cseh Tamás mondta később magnóra: Géza szólt, hogy jön a B. Nagy László, Tamás, ma próbálj jó lenni, meg igazi… És én akkoriban abszolút nem tudtam, hogy mi a helyem, még zavarodottan énekeltem. Én hősnek is éreztem magamat, meg tudtam is, hogy semmit nem számít az egész. Előadás után lementünk a földszintre az étterembe, ahová mi nem szoktunk magunk bemenni. (A Magyar Újságíró-szövetség Népköztársaság úti székházának kék padlószőnyeggel borított padlásterében volt kialakítva kicsiny színházterem, lent pedig a zártkörű újságíróklub) Még eléggé zilált voltam és akkor odajött a B. Nagy. Letérdelt az asztal mellett és valami ilyesmit mondott, hogy köszönöm nektek, hogy még van valami… a szeme úgy égett, mint a parázs. Akkor mondta, hogy én egész életemben a spúrom után mentem, mert nem hagyatkozhattam semmire, már csak a spúromra. Amiket mondott talán az első jelzés volt, mert a többiekre nem nagyon adtam, de ahogy ott mondta, hogy még van valami, ami van… Ez volt az első igazság, amit hallottam a dalokról, szóval engem is megcsapott a szele, túl azon, hogy láttam, a Géza majdnem bőg. És mondta a B. Nagy, én ezt megírom. És ez a furcsa ember aztán egyszer csak fölállt, mint a cövek, kijózanodott… bocsánatot kérve az eddigi jelenetekért, fölállt, telefonszámokat fölírt és mint a nyíl, elment. Mondta, hogy egy hét és megvan a cikk, hogy ő ír erről, nem az estről, hanem a dalokról. Tehát ez ’73 áprilisában volt, a dalok indulása (március 1.) után nem sokkal… és eltelt néhány nap és akkor olvastuk, hogy meghalt. B. Nagy László filmkritikus, író, műfordító április 18-án Balatonszárszón öngyilkos lett.
Az első, eredeti szándék szerinti előadásokról autentikus felvétel nem maradt fenn, a műsor változott, a dalok cserélődtek, de az előadást évekig játszották,
Volt művelődéstörténeti folyománya is a zajos sikerrel induló előadásnak. A lehetséges kölcsönhatásokat itt most csak jelezve, a konszolidációs kultúrpolitika működése, kiszámíthatatlansága alapos feltárást kíván. 1974-ben rendezte meg a Bástyasétány hetvennégy című filmjét Gazdag Gyula, amelyben az Egy boldog nyár Budapesten volt az egyik emblematikus, ha úgy tetszik kultuszdal. Igaz, ez a film is évekre dobozba került. Majd Ascher Tamás a kaposvári „laboratórium színházban” 1976-ban megrendezhette az Állami Áruház című színdarabot, a kultúrpolitika szelektivitását kihasználva. Végül az Ascher-rendezésen is kitört a botrány, igaz, csak a vígszínházbeli vendégjáték alkalmával.
Hőseinknek szelíd, bensőséges sikerük volt szerte az országban, később az egész Kárpát-medencében, benne éltek, kiszolgáltatottjai és élvezői voltak a konszolidációs dagonyának.
Köszönet a Cseh Tamás-archívum segítségéért, a jogtulajdonosok támogatásáért. Második közlemény.
Hanák Gábor