Solymoss Zsuzsa | Versek

Solymoss Zsuzsanna 2021. október 24., 07:03

mint valami pályaudvaron
sietsz és mégsem jutsz el a menetrendig
alvó peronok párhuzamos útjai között
vasúti térbiztosító jelző világít

Jánosi Andrea illusztrációja

Ahogy

ahogy fölé hajolsz a lángnak,
hajad megint arcodba érkezik.
vagy kiülsz lassan az ágy szélére?
olyan tétován mormogod, carpe diem.
lehet reggel; hogy: ahogy vagy,
valami kávézacc a pohár alján,
pizsamán nézed a foltját,
dekadens nappali fényben
az erkély imbolyog,
a szomszéd nője megint,
már megint?
zajos és büdös a város,
legyintesz, online a nagyüzem,
karnyújtásnyira hexameterek,
mind-mind olyan édes,
kiröhögöd, ez negédes.
kiülsz, a tonett székpárnán jó most igazán,
valaki lentről-fel neked integet,
mosolyra indul a szád, félbehagyod,
ki volt ez? nem érdekel.
mi lesz ma? miért? és ki érti meg?
feladva, de feladod, kitöltöd a vörösbort,
rágyújtasz megint és folytatod.

 

Anomália

mint valami pályaudvaron
sietsz és mégsem jutsz el a menetrendig
alvó peronok párhuzamos útjai között
vasúti térbiztosító jelző világít
látod de nem keresed
azt a vakfoltot a térképen
illúziók és ábrándok nem csigáznak fel
(nem mesét mondasz rögzített sávon)
átsiklasz a semmitmondó közhelyek
rejtett vagy nyílt üzenetein
lassul a mozdulat
ahogy veszed a jeleket
valami középszerűségből tartasz valahová
beleolvadsz a mozdony félelmetes tömegébe
aztán kiválsz (nem illesz be, kívül állva)
riasztó és félelmetes van benned
lelki szépséged a tökéletlenségben létezik
ugyanakkor ez a hibád is
tűzforró szív –
hiábavalóságaival nem vár el semmit
vad vagy
ősállat és tünet

 

Először

csodálkozom, nem tudtam létezésemet,
meglepetés, ahogy körbejárom ajándék elmém zugait.
babzsákon térdelő idő űzi álmatlan álmait,
játszik velem, vagy én játszom.

 

Másodszor

nincs, nem is lehet máshogyan,
köddé válik januárban a zsigerekből
táplálkozó rettegés.
induló vonatokat fürkészek az égen.

 

Harmadszor

már látom formáját, nem vonat, hajó az,
úszó bárka,
alatta csendes a víz,
padlóján lépteim lenyomata.

 

Szívkemencék

néma kézfogás a szikla peremén
ahol bizonytalanul állva
biztosan tudom
alattam terül el a völgy
nem látom virágos vagy
lassan folydogáló patak
feszül-e közénk?
ami elvisz
talán
elhoz minket
a holtfolyó ezüstjében