Házunk fazék és már kifőtt
sok tésztatestű álom.
A földre guggoló időt
ma még meg nem találom.
Enyheség
Mint tó fölött a csendes ég,
nyugalmat ont az este,
jól jönne némi enyheség,
ha ajtónkon beesne.
Házunk fazék és már kifőtt
sok tésztatestű álom.
A földre guggoló időt
ma még meg nem találom.
Pedig hallottam, hogy csahol
az összezárt falaknak
a réten túlra, ott, ahol
dús hajnalok hasadnak;
amerre múltunk villog át,
ahol jövendők nyílnak,
vinném, akár egy új csodát,
hogy süsse rám a billogát
a mulasztásaimnak.
Október
Dereng a város, arca vérzik, mintha
megcsapta volna őszanyánk keze.
Az ég üvegben, indigókék tinta,
ha nyitva lenne, földre ömlene.
Padok között galambok sugdolóznak,
s röppentik szét az otthagyott nyarat,
magamra öltöm testemet koloncnak,
a régi embert, s azt, mi rátapadt.
És így megyek feléd, sután, merészen,
a fény szívemben már maroknyi kő.
Ha vársz, hiába jár ördögszekéren,
megáll velünk a gyorsuló idő.
Ha
A kerti fákat még teremni látom,
köröttük mindent égi béke fed;
de jaj, ha nem marad semennyi álom,
ki fogja élni ezt az életet?
A szép idillét, ezt a szende zöldet,
hol lomb között a napsugár a híd,
vihar ha kél, jó ismerősként zörget,
és fellegjáró képzelet tanít.
Ha egyszer nem marad maroknyi föld se,
s a csendek útján nem leng hintaágy,
a jó gonosz lesz, hogy dühét kitöltse,
és kapzsisággá minden tiszta vágy.