Ha akkor éjjel nem bújok el a Lada csomagtartójába, soha nem találok rá Porszimatra. A benzinszagú sötétben zötykölődve végig azon törtem a fejem, hogy miért kell nekem mindenáron egy olyan négylábú, csaholó szőrcsimbók, amit kutyának hívnak. Csak abban voltam biztos, hogy a családom látni sem akart kutyát a háznál.
Ha akkor éjjel nem bújok el a Lada csomagtartójába, soha nem találok rá Porszimatra. A benzinszagú sötétben zötykölődve végig azon törtem a fejem, hogy miért kell nekem mindenáron egy olyan négylábú, csaholó szőrcsimbók, amit kutyának hívnak. Csak abban voltam biztos, hogy a családom látni sem akart kutyát a háznál. Anyuskám a girhes cirmosokért bolondult, a föld alól is előkerítette őket, apám meg folyton azt szajkózta, hogy van itthon éhes száj untig elég, hét gyerek meg nyolc macska, hagyjam őt békében.
Egyszer, még évekkel ezelőtt, a karjaimban hoztam haza egy nyamvadt tacskót, ott feküdt az útszélen mozdulatlanul. A házunk messze volt mindentől, majd beleszakadtam a cipekedésbe. Mikor végre megérkeztünk, lerogytam a tornácon, azt mondom Szimatnak, mer így neveztem el a kutyát: „Isten hozott, Szimat! Érezd magad otthon.” Neki se kellett kétszer mondani, felpattan, mint akinek kutya baja, beront a konyhába, neki a macskáknak! Anyuskám épp betűlevest főzött, az volt a kedvencem. Nem is enni szerettem igazán, hanem betűzgetni, mer attól még, hogy nem járatnak minket iskolába, nem kell azt hinni, hogy olvasni se tudunk. Nagyapa mindegyikünknek megtanította a betűket, meg a számokat is, mer aszondja, jól jöhet még az. Hát amikor anyuska meglátta, hogy az én Szimatom a macskáit hajkurássza, olyat, de olyat sikított, mintha legalábbis hat egeret rejtettem volna a szoknyája alá. De még ha csak sikítozott volna!. A baj az volt, hogy a keze ügyébe került a sodrófa. El is porolta vele szegény Szimat hátát, hogy soha nem tért vissza.
Aztán az is eszembe jutott a csomagtartóban kuporogva, hogy micsoda egy hely lehet az a város, ahonnan mindig csurig rakott kocsival térnek vissza apámék. Másra nem is igen használták a Ladát, volt, hogy hónapokig ott állt az udvar végiben. Mindig váratlanul indultak el, kora hajnalban, gondolom, azért, hogy ne lábatlankodjon ott nekik valami gyerek. Anyuskám sokat főzött betűlevest, én meg addig-addig kotorásztam a tésztabetűket, míg egész folyékonyan tudtam olvasni. Titokban nézegetni kezdtem nagyapa megsárgult kalendáriumát is, és lassanként rájöttem, hogy a városi utazások ideje van benne feljegyezve. Első kerület, nyolcadik kerület, ilyen utca, olyan tér. Kifigyeltem a legközelebbi dátumot, azt éjszaka kiszöktem az udvarra, és bevackoltam magam a csomagtartóba. Szerencsém volt, nem nyitották fel indulás előtt. Már órák óta rázkódhattam ott hátul, mire a sok gondolkodástól meg benzingőztől végre álomba szédültem.
Apám kiadós pofonja ébresztett. Dühében vissza akarta rám csapni a csomagtartó ajtaját, de az utolsó pillanatban kiugrottam a keze közül. Szabad voltam. Apám tudta, hogy úgyse érne utol, ezért csak annyit kiáltott utánam, hogy estére ott legyek a kocsinál, vagy széjjelvág. A város valóságos kincsesbánya volt: az utcán szanaszét hevertek a legkülönfélébb furcsa holmik. Föl-alá rohangásztam közöttük egész nap, mint a Mirci macska, mikor tavaly felgyújtottam a farkát a Zsiga öngyújtójával.
Aztán megláttam. Egy ripityára tört szekrény félredőlt ajtaja mögött húzódott meg. Szomorúan nézett rám gombszemeivel. Nagyon öreg kutya lehetett, a szőre mind egy szálig kihullott. Nem volt már foga sem, a szája félig nyitva. Szokatlanul hosszú nyaka kopottas szürke teste köré tekeredett, mint egy alvó kígyó. A farka is elég hosszú volt, és valami kurta-furcsa vasvillában végződött. Eszembe jutott, hogy ez talán maga a sátán kutyája, de a szeme olyan ártatlanul csillogott, mint az én árva Szimatomnak. Még hogy sátán, nevetséges! Ahogy közelebb merészkedtem hozzá, feltűnt, hogy nincsenek lábai, van viszont három kereke, két hátsó és egy mellső. Nagyon megtetszett nekem, és tudtam, hogy el kell vinnem onnét, az életem árán is meg kell védenem. Mikor kiemeltem a szekrény maradványai közül, a kerekei panaszosan megcsikordultak, amúgy meg se mukkant. Elvonszoltam valahogy a kocsiig, gondoltam, lesz, ami lesz. Zsiga ott strázsált a Ladánál. Mikor észrevett, odaszólt apánknak:
– Né má, mit talált a Kiskarcsi! Egy vacak porszí…
– Igen, ő Porszimat – vágtam a szavába. – Megtarthatom, ugye? A légynek se ártana, foga, szőre kihullott, majd én gondját viselem.
– Bolond vagy te, Kiskarcsi – felelte apám, magasba emelte a kezét, de pofon helyett egy barackot nyomott a fejemre. Porszi velünk jöhetett.
Otthon a Jozsó megvizsgálta. Látni se bírtam, ahogy felnyitja a kutyám hasát, és matat ottan órákig. Aztán nevetve előjött a fészerből, adott egy taslit, és aszondta:
– Na gyere, Kiskarcsi, megnézzük, szobatiszta-e a háztartási állatod.
Jozsó bátyám mindig ilyeneket mond. Őt szeretem mind közül a legjobban.
A nyakánál fogva megragadta Porszimatot, és bevezette a tisztaszobába, ami csak a nevében volt tiszta, egyébként ugyanúgy ellepték a pormacskák, mint a többi szobát. Anyuskám néha végigsöpört a házon boszorkányseprűjével, és felzavarta vele a szanaszét heverésző pormacskákat, akik dühösen megrázták a bundájukat. Anyuskám percekig köhögött miattuk. Porszimat jól nevelt kutya volt, nem kellett neki se nyakörv, se póráz. Csak megállt a szoba közepén, azzal vidáman csóválta a farkát, amikor Jozsó megragadta a vasvillás végét, és belenyomta a konnektorba. Porszi azon nyomban felmordult, a szeme vadul fényleni kezdett. Talán valami ősi vadászösztön mozdult meg benne, nem tudom. Rávetette magát a pormacskákra, sarokba szorította őket, és egytől egyig befalta mindegyiket. Körbesétáltuk vele az egész házat, mert a farka jó hosszú volt, a házunk meg jó kicsi. A pormacskáknak esélyük se maradt a menekülésre. Jozsó nagyon elégedettnek tűnt.
– Porszimat annyira szobatiszta, hogy tisztaszoba lesz tőle ez az egész porfészek!
A kutya se értette, hogy mit akar ezzel mondani, de annyi szent, hogy Porszit attól fogva nagy becsben tartotta mindenki. Nekem meg végre lehetett egy saját háztartási állatom.