Nem az bánt, lányaim, hogy én. Velem
az lesz, mint mindannyiunkkal: egyszer
kimúlok, reménykedem, férfihoz
méltón, ágyban, párnák közt, arcomon
a megalázottság alig-halvány
pírjával.
Nem az bánt, lányaim, hogy én. Velem
az lesz, mint mindannyiunkkal: egyszer
kimúlok, reménykedem, férfihoz
méltón, ágyban, párnák közt, arcomon
a megalázottság alig-halvány
pírjával. De ti, lányaim, mi lesz
veletek. Közeleg az idő, hogy
elhiszitek, elbújhattok szépen
hímzett paravánok mögé, el-
rejthetitek magatokat csupa
jótéteménybe, szeretkezésbe,
szerekbe, politikába, és az
lesz az élet. Hogyan képzelhetnék
nektek bármit el, rókanyomot az
erdőn, elefántcsont-ragyogású
köveket a parton, mind távolabb
keringő holdak lampionjait,
megfáradt lassúzást egy hajnali
teraszon, ezen a mindennapi
nagypénteken. És azt is, lányaim!,
ami nélkül mindez fabatkát sem
ér, a hanyatlás fanyar illatát.