Ezen a hegyen egyre kevesebb az állat. Rókák még vannak, azokat még nem sikerült száműzni. Bejárnak a települések udvaraiba, bármin elélnek, akár gilisztán is.
A hajnali köd a legszebb a hegyen, én mégis sokszor inkább alkonyatkor indultam el. Ismertem azt az erdőt, bár az erdőt kiismerni sosem lehet.
Ezen a hegyen egyre kevesebb az állat. Rókák még vannak, azokat még nem sikerült száműzni. Bejárnak a települések udvaraiba, bármin elélnek, akár gilisztán is. Fosztogatják a baromfiudvart, a kamrákat. Néhány ember is tanyát vert a hegy oldalán, de őket jobb volt elkerülni. Ha részegek voltak, felgyújtották kalibáikat, máskor gyümölcsöt loptak a falu kertjeiből, kukákat borítottak fel, ha nem találtak bennük élelmet, és összeszemeteltek maguk után mindent. Szerencsére már nem laknak a hegyen. Rókák még igen, meg madarak, és néhány szarvas.
Az én szarvasom is közülük való volt. Nappal leginkább rejtekhelyein pihent, tócsákban dagonyázott, esténként azonban útnak indult. Egyszer csak rám talált. Észrevette, hogy a fák között sétálok.
– Te mit csinálsz itt? Ez nem a te országod! – mondta köszönés helyett, és megcsóválta szárnyas agancsokkal terhes fejét.
– Az erdőt járom, szarvas. Nem zavarlak, majd másfelé megyek, elég tágas ez az erdő! – válaszoltam neki, aztán hátat fordítottam, hogy elindulhassak másfelé. Hátat fordítani pedig a bizalom jele.
– Várj csak, állj meg! Nem biztonságos neked itt, inkább menjünk együtt! – szólalt meg a szarvas, én pedig elfogadtam a társaságát.
Onnantól kezdve esténként mellém csapódott, kísért. Mesélt a fákról, az évszakok rendjéről, nagy összecsapásokról, amikor a szarvasbikák párzásért, ünőkért párbajoznak. Én is meséltem neki apránként, piciket. Megértő volt, és tudott hallgatni is. Mindent megbeszéltünk.
Késő nyárban jártunk akkor, barkás agancsa már szépen kinőtt, s bár tudtam, hogy előbb-utóbb mennie kell a saját útján, várják az ünők, de örültem, hogy addig is velem van.
Mégiscsak jobb együtt járni az erdőt, gondoltam. Félsötétben gyengén látok, ahogy az emberek általában, és az árnyak is félelmesebbek.
– Ez nem baj, majd én látok helyetted is – bátorított.
És csakugyan látott, titkos barlangokat mutatott, a szürkületben sziklahasadékok között sétáltunk. Ha megszomjaztunk, forrásvizet ittunk. Előbb én ihattam, aztán ő.
Szerettem a mi titkos sétáinkat, mert gyönyörűek voltak, minden séta egy-egy vízesés, patakcsobogás.
Aztán egy napon elárult. Se szó, se beszéd, csak úgy.
– Haló, képzeld, tegnap másnak is meséltem – mondta következő este a szarvas, szemfoghegyről odavetve.
– De ugye rólunk semennyit sem? – néztem rá aggódva.
– Csak egy ici-picit.
Beszélt a sétáinkról. El akart büszkélkedni velünk valakinek, hiszen oly ritka, hogy egy szarvasnak ember a barátja. Sőt, tulajdonképpen nem is beszélt, csak megemlítette. És azt nem is mondta el, hogy milyenek ezek a séták, ne kezdjek máris nyugtalankodni, csak annyit, hogy vannak. Hogy szoktunk sétálni. Hát aztán. Miért zavar ez engem.
Az erdőben feltámadt a szél, a vihar előjele, ilyenkor nemsokára orkán tépázza a fákat, így szokott mindig történni, tudtam, hogy most is így lesz.
Leültem egy kivágott fa tönkjére, és azon gondolkoztam, hogy valóban miért zavar ez. Talán a kitettség, a kiszolgáltatottság miatt. Amikor pedig ezt érzem, akkor menni akarok tovább.
Nem volt többé az az erdő biztonságos hely nekem. Este kiváltképp nem.
– Miért tetted? – kérdeztem tőle. – Ugye emlékszel, hogy ezt nem beszéltük meg előre?
– Bocsi. Máskor majd jobban vigyázok.
Nem hinném, hogy ezt komolyan gondolta, mert a következő pillanatban már újra a bokrok zsenge leveleit rágta. Rügyeket is. Hajtásokat is. A szarvas ilyen. Nem vigyáz a fára: kérgét rágcsálja, hámzásnál ledörzsöli agancsaival, a sarjakat elpusztítja. Ha fa lennék, most itt állnék kéreg nélkül.
Ezentúl inkább egyedül járom az erdőimet. Vigyáznom kell a szarvasokkal is, ezt most megtanultam. Pedig szerettem vele csatangolni, szerettem, hogy éjszaka is lát. A szarvasok látók. S nem csak a szemükben lévő fényvisszaverő réteg – a tapetum lucidum – miatt. Talán ezért engedtem magamhoz közel. Az én szemem éjszaka elnyeli a fényt. Mégis, nincs más utam: meg kell tanulnom sötétben is látni.
A szarvasok kerülik az embert, akkor is, ha már csordákba állnak össze. Amikor pedig a legnagyobb az agancsuk, általában kilövik őket. Kevés szarvas öregszik meg, ha egyáltalán.
Lehet, a szarvas sem bízott meg bennem. Pedig én nem árultam volna el őt, akkor sem, ha tudom, hogy előbb-utóbb vissza fog menni az övéihez. Jobb lett volna mindig csak hajnali ködben sétálnom.