Nádasdy Borbála grófnő a történelmi Nádasdy-család tagjaként látta meg a napvilágot. A lepsényi kúriában és az alsóperepusztai vadászházban töltött gyermekkor után családjával együtt kitelepítették, majd az 1956-os szabadságharc után nyugatra menekült. Ausztriában rövid időre filmcsillag lett, majd a szerelem Párizsba vitte. Franciaországban, ahol eleinte számtalan alkalmi munkát végzett, harmincévnyi szolgálat után balettmesterként vonult nyugdíjba. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjével elismert grófnővel és memoáríróval a párizsi családlátogatásán, Párizsban találkoztunk, majd a veszprémi otthonában is meglátogattuk.
– Párizsba a három unokája közül az egyik, a tizenegy éves Léna elsőáldozása miatt érkezett. Évtizedekig a francia főváros melletti Dourdanban élt. Milyen érzés visszatérnie az egykori szűk és választott pátriájába?
– Felemás, mert Franciaország teljesen megváltozott az elmúlt évtizedekben. Ezúttal késő este érkeztem repülővel, a kisebbik fiam, ifjabb Jean Poyeton – „Petit” Jean – autóval várt a repülőtéren, és szinte egyből hozzájuk mentünk. Eljátszottam a gondolattal, hogy felkeresem az egykori kedves helyeimet, de rájöttem: nincs kedvem. Annyira átalakult és elromlott ez a város, a lakossága pedig felhígult, hogy már jó ideje nem érdekel. Ötvenhat éve Franciaországban éltem, amikor hat évvel ezelőtt, elsősorban a politikai-társadalmi környezetváltás miatt, úgy döntöttünk a néhai férjemmel, Jeannal, hogy Magyarországra költözünk. Veszprémben telepedtünk le; azóta csak a gyerekeim és az unokáim miatt járok vissza. Tegnap például vidéken voltunk, Jean unokaöccse hetvenéves volt, öröm, hogy láthattam az ottaniakat, a régi házunkat, elhaladtunk a vidék mellett, ahol életem jelentős részét töltöttem. A fák virágoztak, az emberek boldogok voltak, mégis fájt a szívem.
– Miért?
– Nem tudom megmondani. Talán azért, mert félek. A három szegény kis unokám iskolás, de tartok attól, hogy rossz hatással van rájuk ez a multikulturális, liberális közeg. Pablo, a legidősebb most tudta le az utolsó két vizsgáját, a bölcsészetet és a filozófiát. Felvették a Balassi Intézetbe, ami elsősorban az én szívügyem volt. Szeptemberben kezd, ösztöndíjjal egy évet tölt Magyarországon. Kollégiumban lakik majd Pesten, és húsz, szintén külföldi társával együtt fog mindennap iskolába járni, hogy maradéktalanul elsajátítsa a magyar nyelvet és sírig tartó ismeretséget kössön a magyar kultúrával. Kap egy kis költőpénzt is, ez nagy dolognak számít. Én vagyok érte a felelős, mert csak decemberben lesz nagykorú. Persze nem fogom zavarni, de szemmel tartom, hogy milyen társaságba keveredik. Tizennyolc évesen még könnyen befolyásolhatók az emberek. Mindenesetre nagy sikernek könyvelem el, hogy a legnagyobb francia unokám Budapestre kerül, ahol magyarul tanulhat. Habár megismertettem az unokáimat a magyar nyelv és kultúra alapjaival, az, hogy az egyikük itt tanul, nagyon jót tett a lelkemnek.
– Az imént úgy fogalmazott, hogy a kamaszok és a fiatal felnőttek még könnyen befolyásolhatók. Ugyanakkor ön élete legjelentősebb eseményeit gyermekfejjel élte át: édesapját, gróf Nádasdy Pált, a huszárfőhadnagyot málenkij robotra vitték a második világháború alatt, majd nemcsak kitelepítették önöket, de az édesanyja, Augner Antónia Margit, az egykor ünnepelt táncművész kénytelen volt takarítóként munkát vállalni. Gyermekkori rövid bebörtönzés, osztályidegenség és egyéb megaláztatások után tizenhét évesen – 1957 februárjában – hagyta el Magyarországot. Ez hogyan befolyásolta az életét?
– Az ilyen megpróbáltatások nemcsak nekem, hanem az egész korosztályomnak osztályrészül jutottak, mert a proletárdiktatúra szinte a nemzet egészét – arisztokráciát, polgárságot, parasztságot – büntette. Nyolcvankét évesen, a hátam mögött hat megjelent és egy megjelenésre váró kötettel, valamint több száz történelemórával és író-olvasó találkozóval, arra a felismerésre jutottam, hogy sorsszerűen alakult az életem. Ha ezek a történelmi kataklizmák nem történnek meg, minden bizonnyal más ember lennék, más küldetéstudattal, talán a neveltetésem ellenére megváltozott értékrenddel. Ezek a nehézségek nem törtek meg teljesen, de erősítették bennem az össze- és hovatartozás érzését, a büszkeségemet, a küzdeni akarásomat. Ha nem így lett volna, a hatvanas éveim végén nem kezdtem volna az életem megírásába. Mészáros Géza festőművész barátunk javasolta, nagyjából 2006 körül, hogy vessem papírra a memoáromat, hogy a maiak megismerhessék a múltjukat, az idősek pedig feleleveníthessék. A háromrészes emlékezésem (Zagolnizabad?; A szabadság zaga; Maradni zabad!) látleletét adja a XX. századi arisztokrácia széthullásának, egy emigrációban töltött életnek. Öt évtized alatt a magyar nyelvből és kultúrából merítettem erőt, és valahol nagyon hízelgő a tudat, hogy mára sokaknak az én írásaim nyújtanak támaszt, vigaszt.
– Veszprém óvárosában egyedül lakik. Már tizenöt évesen, amikor Honthy Hanna, az ünnepelt és hárpiaként viselkedő idős operettprimadonna az öltöztetőnőjének fogadta, elkerült a családjától. Az emigrációban kisebb-nagyobb szüneteket leszámítva házasságban élt, előbb Dimitrij Fedotoff orosz színész-fotóművésszel, majd Jean Poyeton francia építésszel. Miként éli meg most az özvegységet, az egyedüllétet?
– Nem jelent kihívást, mert elfogadtam a sorsomat, megtaláltam a lelki békémet. A férjem, akit nagyon szerettem és aki nagyon tisztelte a magyar kultúrát, hat éve hunyt el, nem sokkal ideköltözésünk után. A gyászidőszakot követően megbékéltem a halálával. Ahogy az imént említettem, gyakran kijárok Mencshelyre, ebbe az alig kétszáz fős falucskába, ahol négy sor, egyenként kilencvenöt méter hosszú szőlőm maradt. A kis földet és a pincét tizenhárom éve vettük, amikor Zagolnizabad? címmel megjelent az első könyvem a Méry Ratio kiadónál. Akkoriban még Franciaországban – harminc év balettmesteri szolgálat után nyugdíjas voltam – éltünk a férjemmel, ezért csak évente kétszer, nyaranta és ősszel vagy télen jártunk Magyarországra. Így a mezőt kiadtam szívességi szerződéssel, az öreg szölőt pedig kivágattam, majd három év alatt, miközben megírtam három könyvet, újratelepítettük a négy sort. Amikor hazaköltöztük, már egész nyarakat töltöttünk Mencshelyen, ahol minden fűszálat, faágat a barátomként ismertem. Férjem halála óta egyedül csinálok mindent, meg-megállva még a kapálást is. Számomra igazi lelki feltöltődés, ha megcsinálhatok néhány szőlőtőkét. Amatőrként kezdtem el nyesni, de idővel megszoktuk egymást, beszélni kezdtem hozzájuk, és mire a végére értem, harmadnapján már ismertük, tiszteltük és becsültük egymást. De nem győzöm hangsúlyozni: ez a gyerek, az unoka jövője. Nagyon fontos, hogy megértsék, a föld is szellemi örökség. A földhöz vissza kell térni és meg kell érteni. Nem arról beszélek, hogy a monoton, fizikai munka a lelket, a testet is nyugtatja, hanem inkább arról, hogy ez a föld az övék, és az ottani szőlőből készülő bor is az ő boruk lesz.
– Már az első memoárja megjelenése előtt a magyarokat bemutató ismeretterjesztő előadásokat, kiállításokat rendezett Dourdanban, gyakran mutatott be magyar néptánccsoportokat a francia közönségnek, de franciákat vitt Erdélybe, a Felvidékre is, hogy ott a magyar kultúrával ismerkedhessenek. Honnan ez a küldetéstudat?
– Hadd indítsak onnan, hogy Pablót például megtanítottam gazolni, tüzet rakni, de gyümölcsfára mászni is. Gyakran mondom az unokáimnak, hogy nézzetek meg jól mindent, mert itt, ha majd nem leszek, nektek kell helyt állni. Majd emlékezni fogtok arra, amit mondtam, tettem hozzá egy alkalommal. Nemcsak rád, hanem arra is, amit tanítottál, erősített meg váratlanul Pablo, pedig akkor, amikor ez a mondat elhagyta a száját, még csak tízéves volt.
Emlékszem, amikor gyermekként ki kellett költöznünk a lepsényi kúriánkból, anyám nagy ládákba, majd a mészkemencékbe bújtatta a legkedvesebb köteteit. Az Uz Bence halinakötéses díszkiadása sok másik könyvvel együtt túlélte, pedig a mészkemence beázott, máig nagy foltok vannak ezen a nyolcvanéves példányon. Képletesen az elfeledett és betiltott szerzők munkáit később magam is így mentettem át. Jólesne, ha az én könyveim is tovább élnének és hasznosnak bizonyulnának.
– Legutóbbi kötete, az Asszonyszerelem, asszonysors 2017-ben jelent meg, azóta jobbára a Magyar Krónika vagy a Demokrata hasábjain publikált. Tavaly azonban újra írásba fogott. Összeáll belőle egy kötet?
– Valóban írtam, szokásom szerint kézzel, filctollal. Méry Gábor, a kiadó alapító-vezetője szeretné, ha októberben, az elnapolt könyvhétre időzítve jelenne meg A képzelet szárnyán című kötet, amely újabb megfigyeléseimet tartalmazza. Ezekben a személyes kis esszékben a magyar valósággal foglalkozom, de közvetlenül a járvány kirobbanása előtt meglátogattam Erzsébet nővéremet Kanadában, és Túl az Óperencián címmel az utazásnak és neki is szenteltem egy fejezetet. Remélem, nyáron meg tud látogatni Magyarországon, mert a hatvankét évesen elhunyt fia az anyánkkal együtt van eltemetve abban az alsóperei temetőben, ahol a férjem is nyugszik. Az egész munkásságommal azt igyekszem üzenni, hogy fontos a hagyomány, nem szabad megtagadni a gyökereket. Egészséges vagyok, de már réges-régen leszögeztem, hogy szeretném, ha engem is ott temetnének el. Addig viszont hátra van még évi húsz-harminc író-olvasó találkozó, és rengeteg egyéb munka. Máig figyelnek rám, érdeklődnek irántam. Habár kaptam negatív megjegyzéseket politikai alapon vagy azért, mert úgy írok, ahogy beszélek, a legtöbben mégis azt kérdik, mikor jelenik meg új könyvem, vagy lesz-e új kiadása egyik-másiknak. Most elmondhatom: a kiadóm díszkiadásban jelenteti meg az önéletrajzi trilógiámat a karácsonyi ünnepekre.
Megjelent a Magyar Kultúra (2021/3) Kelet–Nyugat lapszámában.