megkezdjük lassú merülésünk
régi szerelmesek medret borító
csontjai felé
pulzáló fekete gázbuborékok
ülnek az esti mocsár színén
és fűzfák szoknyát formáló
oldalgyökerei között
megkezdjük lassú merülésünk
régi szerelmesek medret borító
csontjai felé
gondos dajkánk az éjszaka
milliméterenként engedi át
lúdbőrző hajlatainkat
a sűrű hideg víznek
félve vigyáz ránk
jobban mint ahogyan
egymásra szoktunk
mikor a mocsarat belélegezzük
fülünkbe ágyazódik
sosem tapasztalt csöndje
és az érzelemmentes
feltétel nélküli befogadás
mély extázissal tölt el
mint orgazmus gyász idején
végül medrébe ágyazódva
mi leszünk az iszap a víz
a holdfény metszette
széljárta köd
összefonódó emlékeink pedig
felszínen pulzáló
sötét gázbuborékok
Megjelent a Magyar Kultúra (2021/3) Kelet–Nyugat számában.