Aznap éjjel már nem bírtam tovább a szobámban gubbasztani, mint egy koravén bagoly. Papucsot sem húztam, nehogy megzavarjam a lépteimmel. Úgy döntöttem, először egy résen át mérem fel a terepet. Ott ült Anya, a jéghideg konyhában és füstölgött, mint egy gyárkémény. Még sohasem láttam cigarettázni.
1. Gyöngybagoly
Anya aznap éjjel sem tudott aludni. Akkor már pontosan három hónapja hallgattam a szokásos éjszakai neszeit. De nem mertem kimenni hozzá. Nem akartam zavarni a gyászát. Jóéjt puszi után hosszasan zuhanyozott, aztán bekapcsolta a tévét, de szinte azonnal ki is nyomta. Leült a laptopjához, és ütemesen kopogni kezdett rajta. Ez így ment egészen hajnalig. Én pedig füleltem. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy felkelek, a háta mögé surranok és átölelem. Nagyon hiányzott Apa. De most már Anya is.
Mindannyian máshogy éltük meg azt, ami három hónappal ezelőtt történt. Apának infarktusa volt, jelentette be Anya, mi pedig csak néztünk egymásra a nővéremmel. Johanna talán sejtette, hogy azt nem mindig lehet túlélni, de én még azt sem tudtam, mi az. Aztán láttam, ahogy megváltozik Anya arca, és nem bírja folytatni. Akkor nekilódult a szívem, és azóta meg sem állt. Újra és újra rám tört az a heves szívdobogás, ami egyre csak azt zakatolta, Apa nincs többé, Apát soha nem láthatod, nem ölelheted már. Vele együtt Anya is meghalt kicsit. Csak püfölte a betűket, és reggel vörösre duzzadt szemmel készítette nekünk a tojásrántottát, meg csomagolta a tízórais szendvicseket.
A szüleimmel együtt mintha Johannát is elveszítettem volna. Ő egészen korán lefeküdt, csak a telefonjával villogott a paplan alatt. Kár, hogy nekem még nem lehetett. Azt hiszem, jól jött volna. Mondjuk még jobb lett volna beszélgetni valakivel. De Johannának csak a szuszogását hallgattam, hónapokon keresztül. Olyan mélyen aludt, mint egy mormota, és reggel alig lehetett felébreszteni. Pedig csak fel kellett kopognom hozzá az alsó ágyról, jó hangosan, de soha semmi. Fölkeltem, beindítottam a zenét, és egyre feljebb tekertem a hangerőt. Na, erre már általában kimászott az ágyból. Dühösen kikapcsolta és visszabújt. Ebből is látszott, hogy ő már nagylány. Tizennégy. Lesz. Április végén. Engem meg még mindig Bébinek szólított, mint kislány korunkban. Pedig decemberben betöltöttem a tízet.
Aznap éjjel már nem bírtam tovább a szobámban gubbasztani, mint egy koravén bagoly. Papucsot sem húztam, nehogy megzavarjam a lépteimmel. Úgy döntöttem, először egy résen át mérem fel a terepet. Ott ült Anya, a jéghideg konyhában és füstölgött, mint egy gyárkémény. Még sohasem láttam cigarettázni. Pedig mesélte, hogy kamaszkorában kipróbálta. Reggelente sem éreztem azt az orrfacsaró bűzt, ami most töményen ott keringett a helyiségben. Persze. Mert nyitva volt az ablak. Bár még csak március közepe volt. Pár napja például havazott. De akkor is jó volt őt figyelni egy kicsit. Nem mentem oda hozzá, ne érezze magát rosszul, amiért rajta kaptam a dohányzáson. Csak nosztalgiáztam kicsit. Milyen jó volt, amikor kicsi korunkban odabújtunk hozzá a nővéremmel, ő meg azt kiáltotta, hogy szeretetgombóc. Visszamentem az ágyamba. Azért egy aprócska jóleső érzés mégis csak lett a szívemben.
2. Koronás sas
Másnap aztán bejelentették, ami pár napja már ott keringett a levegőben, mint egy sas. Csak ez éppen nem réti volt, hanem koronás. Pestre is megérkezett az a külföldi vírus. Először két diák, aztán öt diák, majd egy egész osztály lett fertőzött. Utoljára március 15-én kellett iskolába mennünk. Még pont sor került az unalmas ünnepségre, meg a szűk balerinacipőre, aztán bezárt a bazár. Nézhettük otthon egymás fancsali arcát. Mintha három idegen élt volna egymás mellett. Egy halk jó reggelten kívül nem sokat szólaltunk meg. Ezért is volt furcsa, amikor a kényszerszünet ötödik napján Anya azt mondta, beszélni akar velünk.
– El fogunk innen költözni, babáim! – kezdte bizonytalanul. Látszott rajta, hogy nehezére esik megfogalmazni a mondatokat. A babáim is így keveredhetett ide. Utoljára ovis korunkban hallottam tőle.
– De hová? És miért? – vágott közbe Johanna, ami nagyon megzavarta Anyát. Átvillant az agyamon, hogy biztos szívesen rágyújtana. De ezt most nem tehette meg.
– Karcagra. Keresünk egy kisebb házikót. Addig meg Janiéknál húzzuk meg magunkat. Az én fizetésem nem elég erre a nagy pesti lakásra.
Erről megint csak Apa jutott eszembe. Anya most biztosan szégyelli, hogy nélküle nem keres elég pénzt a mesekönyvek fordításával. Régen annyira szerettük hallgatni, hogyan válik érthetővé a keze alatt az a sok külföldi mese. Most meg kiderül, fityinget sem érnek. Egyre dühösebb lettem, ahogy eszembe villant, mi mindenről kell lemondanom, ha elmegyünk innen. Nem mintha szép helyen laktunk volna. Itt, a VII. kerületben minden koszos volt és büdös. Még a lépcsőház és a körfolyosók is. Szellőztetni is csak éjszaka lehetett. Egyedül a lakásunkat szerettem ebben a társasházban. Láttam, hogy már Johanna is listázza a veszteségeit.
– És mi lesz a futóedzéseimmel? – szegezte a kérdést Anyának.
– Johanna! Három hónapja nem voltál futni. És nagyon úgy néz ki, hogy a vírus miatt még egy darabig nem is fogsz. Egyébként sportolni bárhol lehet.
– De én itt szeretek versenyezni. Itt vannak a klubtársaim, az osztálytársaim és az ágyam!
– Azt elvisszük. De a lakást akkor sem tudom fenntartani. Próbáld megérteni. Lesz új szobátok, új iskolátok, új barátaitok.
– Hát ez az, Anya! Nem elég újdonság az, hogy Apa meghalt? Miért kell még több?
– Johanna! Tegnap lerakták a foglalót a lakásra. Már nincs visszaút – mondta Anya halkan.
Megint jött az a heves szívdobogás. Nem mertem ránézni a nővéremre. De a szipogását akkor is hallottam.
3. Fecske
Nincs szomorúbb dolog, mint amikor az embernek már gyerekkorában ki kell selejteznie a múltját. Anya azt kérte, válogassuk át a cuccainkat, és csak a legszükségesebbeket csomagoljuk el. Ennél csak az volt rosszabb, hogy néma csendben pakolásztunk. Nem lehetett Johannához szólni. Ez mondjuk nem volt újdonság, de nagyon szerettem volna tanácsot kérni tőle, miket vigyek magammal, és mik azok, amik mehetnek a szemétbe. Nem értettem, mért van az, hogy egy családtagommal együtt a másik kettőt is elvesztettem. Hallottam olyasmiről, hogy ilyenkor a nagyszülők tudják legjobban megvigasztalni az unokáikat, de nekem már csak egy nagymamám élt. Ő is ott messze, Karcagon, ahol Anya öccse.
Jani bának nem felesége volt, hanem élettársa. Apa azt mondta, azért nem házasodtak össze, mert még éretlenek. Pedig gyerekük is volt. Rudi a helyi technikumban tanult, valami környezetvédelmi szakon. Johanna szerint ott csupa unalmas dolgot oktatnak. Kisebb korunkban sokszor felültünk náluk a lovakra, de aztán egyre kevesebbet jártunk oda. Jani bá vezette a Kunlovardát. Szilvia pedig szervezte a programokat. Nem csak lovaglást oktattak, hanem volt kutyaiskola, lovasbemutatók, lovaskocsizás, nyári táborok és főzőversenyek is. Imádták a tanyájukat.
Nekünk mindezt nehéz volt elképzelni innen, a Thököly útról. Főleg most, hogy oda kényszerülünk. Anya igazán megbeszélhette volna velünk, mielőtt eladja a lakást a fejünk felől. A tavalyi osztályképet raktam be a hátizsákomba, amikor bevillant, hogy a fecskék éppen most költöznek haza, mi meg pont most húzunk el az otthonunkból. Hirtelen megfájdult a gyomrom. Hiszen mi itt születtünk Johannával. És ha elmegyünk innen, az olyan, mintha Apát is elhagynánk. Örökre. Egyre több butaság jutott az eszembe. Nem bírtam tovább, megszólítottam a testvéremet.
– Lile! - suttogtam, mire Johanna élesen rám mordult.
– Soha többé ne hívj így!
Magam sem tudom, hogy csúszott ki a számon. Apa nevezte el így, amikor megszületett. Vörösfejű lilének. Mert tiszta vörös volt a feje, ahogy meglátta a napvilágot. Elképzeltem és majdnem felnevettem.
– Ne haragudj. Csak szerettem volna… Miért nem beszélgetünk?
Johanna nem válaszolt.
– Már sohasem fogunk? – kérdeztem reménykedve.
Nem jött felelet. Úgy döntöttem, kidobom az összes olyan holmit, amit a családtagjaimtól kaptam ajándékba. Így szinte nem maradt semmim. Csak a ruháim. De legalább mindenem belefért a közepes hátizsákba.
4. Kakukk
Amikor megérkeztünk, Szilvia gyönyörűen ki volt sminkelve. Piros garbót és pöttyös szoknyát viselt. A körmei szintén pöttyösek voltak és látszott, hogy fodrásznál is járt a napokban. Most láttam csak igazán, Anya mennyire elhanyagolt mellette. Kisebb koromban még néha kifestette magát. De soha sem hordott ilyen színes göncöket. Apa halála óta pedig mindig sötétben járt. A haját pedig szorosan összefogta lófarokba. Fogyott is néhány kilót, és valahogy elmélyültek a ráncai. Ezt mondjuk biztosan a ciginek is köszönhette. Nagyon haragudtam rá miatta. A nagybátyámék túláradó örömmel fogadtak bennünket, amit egyikőnk sem tudott illedelmesen viszonozni. Mi kedves, rég látott rokonok voltunk a szemükben, ők pedig egy átmeneti kényszerszállás számunkra. Johanna nem is köszönt. Én azért értékeltem, hogy koronavírus idején is befogadnak minket.
Óriási ebéddel készültek. Az asztalon csupa olyasmi volt kikészítve, amit mi legfeljebb filmekből ismerünk. Többnyire a fagyasztóból étkeztünk, pizzát, szilvás gombócot meg jégkrémet. Az, hogy háztáji étel, meg őstermelő, semmit sem jelentett számunkra. Pedig ezek a szavak többször is elhangzottak.
– A Hortobágyon éppen most vonulnak a sárga billegetők – mondta Jani bá, aki madarakkal foglalkozott. – Úgyhogy a lehető legjobbkor érkeztetek! – vigyorgott.
Már megint egy csomó ismeretlen szó. Bár a sárga, az rémlett valahonnan.
– Egyetek, egyetek! Ne kelljen kínálni benneteket. Most csak egy kis csontlevest készítettem, jó sok zöldséggel, meg töltött káposztát, hús nélkül. Nálunk az egész család vegetáriánus. De erre talán még emlékeztek – mosolygott Szilvia. – Mikor is jártatok nálunk legutóbb?
– Hát… régen – hebegte Anya. – Nagyon régen.
– Hogy megnőttek ezek a szép kislányok! – áradozott Szilvia, mire Johanna elfintorodott. – Úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás.
Ez már igazán sok volt a tesómnak. Fogta magát, és szó nélkül otthagyta az ünnepi ebédet.
– Mi baja van a kislánynak? – érdeklődött aggódva Szilvia.
– Semmi. Csak már nem szereti, ha kislányozzák – felelte halkan Anya.
– Meg egy kis hiszti – morgott az orra alatt Rudi.
– Egyél, Rudikám! Majd megbékél az a kislány. Ő… Vagyis Johanna. A kedvetekért ferdinándot is sütöttem. Ilyet biztosan nem esztek túl sűrűn Pesten. A karcagi ferdinánd lassan már a világörökség része – magyarázta Szilvia, és ezen remekül mulattak.
Anya intett a szemével, hogy egyek tovább, de nekem valahogy nem csúszott az étel. Szaladtam volna a nővérem után, de a ferdinándot azért meg akartam várni.
– Vihetek belőle Johannának? – kérdeztem, mire Anya rám szólt, hogy csak itt a konyhában van evészet.
– Hadd vigyen a tesónak! – mondta Jani bá, Szilvia pedig szalvétába csomagolt egyet.
Johannára az udvar végén, a galambdúcnál akadtam rá. Először nem mertem odamenni hozzá. Mostanában úgy viselkedtünk, mintha nem lettünk volna testvérek. De arra gondoltam, biztosan éhes. Ezért lassan odalépkedtem hozzá, és felé nyújtottam az édességet.
– Kösz – mondta, de nem nézett rám. Hallgattunk.
– Látod? Most mi is madarak vagyunk. Kakukkok. Az mindig más madarakon élősködik. Mi is ezt csináljuk.
– De ha egyszer nincs hová mennünk?
– Anyának nem kellett volna eladni a lakásunkat. Ezzel elárult minket. Meg Apát is.
– Apát már nem lehet elárulni. Nem gondolod, hogy neki is nehéz volt ott lakni Apa nélkül?
– Nem tudsz te semmit – húzta el a száját.
Nem akartam vele vitatkozni. Inkább visszamentem a konyhába. Még azt is mondtam, hogy Johanna köszöni szépen a ferdinándot, nagyon ízlett neki. Azért nekem volt gyerekszobám. Még akkor is, ha osztoznom kellett rajta a testvéremmel. Anya szerint itt majd külön szobánk lesz. Óriási ez a ház. Bennünket az egyik melléképületben szállásolnak el. Ezt természetimádó turistáknak szokták kiadni, de a vírus miatt most egy darabig nem lesz rá szükség.
– És te, Júlia? Milyen általános iskolába jártál ott Pesten?
– Angol–német szakra. De a német nem megy valami jól.
– Ó, majd Rudi segít neked. Ő tavaly nyelvvizsgázott belőle – ajánlotta Jani bá, de látszott Rudin, hogy esze ágában sincs ilyen kis pisisekkel tölteni a szabadidejét. Ő már a tizenhetet is betöltötte, és korengedménnyel szerzett jogosítványt. Nagyon irigyeltem.
– Köszönöm. De a nővérem is rendszeresen foglalkozik velem – füllentettem, mire Anya kikerekedett szemmel nézett rám.
– Johannának meg a futás fog nagyon hiányozni. Bár az édesapja halála óta nem volt edzésen.
– Itt nagyon erős a tájfutó szakosztály – mondta Szilvia. – Már ha szereti Johanna a természetet.
– Nem szeretem – mondta Johanna, aki éppen akkor jelent meg az ajtóban.
(A kisregény az Egy a természettel című pályázatunk harmadik díját nyerte el.)