Nézzük meg mindennap
a hamu fekete ágán növő zsenge levelet.
Fogadjuk úgy barátunk
szavait, mint
a fiatal erdő leheletét.
Álljunk ellen az öregedésnek,
a súlyos por- és vegyi felhőknek,
a fenyegető szavaknak
és a vér bánatának.
Nézzük meg mindennap
a hamu fekete ágán növő zsenge levelet.
Fogadjuk úgy barátunk
szavait, mint
a fiatal erdő leheletét.
És fájjon a fertőzött
levegő,
és a madár sérült szárnya.
Hadd fájjon nekünk.
Néha,
akár ma délután,
a gravitáció −
mi más lehetne? −
magához húz és hív
mintha a rabszolgája lennék,
öklében tart szorosan,
nehogy szétszóródjak a semmiben.
A csontok már nem bírják,
hiába űz velük játékot,
elgyengülnek a hús alatt,
és a hús is gyengül, akár a hallás
az is egyre gyengébb.
Én
még kitartok, amíg tudok,
és megadom magam akaratának.
Egyedülálló nők járják a világot
fogkefével a táskájukban.
Befejezetlen történet szavai
áttetsző zsebkendőjükben.
Egyedülálló nők,
találomra fogyasztanak
bizonytalan, idegen lépteket
és kimérákat,
daltól zavarodott egyéjszakás madarakat,
melyeket megkopasztott a zuhanórepülés.
Régen elhangzott a gong,
sminkkel a kezükben várják a havazást.
Egyedülálló nők,
a modern világ könnyei
egy limuzin volánja mögött,
több száz lóerővel menekülnek
a magány elől.
Magányos nők, levadászott Dianák,
cigarettát tapogatva hosszú ujjaikkal,
a város sűrűjében nézik
az elfeledett Gyermek álmát.
Túl nagy a zaj a világban,
túl nagy −
a költőket zavarba hozza a zaj.
Hívatlan zaj támad rájuk a homályban,
lefejezve képeket,
tolvajhang lopakodik be az ablakon,
és keményen rátapos a dalokra,
ugrál a dobhártyán, az idegeken,
könnyeken,
porzaj, vadállatok, harc,
rágalmazás, füst, sikoly,
retesz és hányás zaja, −
zaj, zaj, zaj,
szögek, tövisek és fa,
amelyen megsebzett tenyérrel
elfekszik a csend.
Ami a dolgok természetében van,
az megtörténik,
és ami megtörténik, megismétlődik.
A felhők természetében
az eső és a mennydörgés van,
az út természetében – a gyaloglás és a vándorlás,
a szem természetében − a fény és az alvás,
a szerelem természetében − házasság és árulás.
Az én természetemben oly sok minden van,
hogy nem tudom kiválasztani,
és azt mondani:
íme, ezek tartoznak a természetemhez.
És mégis, ugyanígy sírok,
mint mindenki más, aki sír,
amikor fehérre vágyik.
Balázs F. Attila fordításai
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)