Tekintete vad volt, kegyetlen, mégis kicsit emlékeztetett a macskára, amit a kilencedik születésnapomra kaptam apától. Mi lenne vele, ha magára hagynám a közeledő viharban? Mi lenne vele a vihar után nélkülem? És mi lenne velem a vihar után nélküle?
Ma nem mentem iskolába. Még az épület környékén sem jártam vagy két hete, de csak mostanra tűnt fel mindenkinek. Dacból sem nyúltam a kabátzsebem mélyén rezgő telefonomhoz, amely bizonyos időközönként sürgetve jelezte, hogy a változatosság kedvéért valakinek kellenék. Ha eddig nem hiányoztam, kicsit még tudnak várni. Izgatottan felpillantottam az utca túloldaláról érkező zajra, a mélybarna ajtó azonban gúnyos mozdulatlansággal meredt vissza rám. Semmi. Csak az esti esőtől nyirkos úton megcsillanó tócsák, a felhők mögül figyelő hold, tányércsörömpölés a szomszéd étterem konyhájáról.
Vonakodva a kijelzőre néztem. Időm talán jutna is még egy gyors üzenetre. Az mindenkit tökéletesen megnyugtatna – élek, nem kell az időnként felbugyogó lelkiismeretük miatt aggódni, nyugodtan visszafordulhatnak magukhoz. Nem. Kicsit hagyom még, hogy féljenek, úgyis olyan ritkán van részem e kiváltságban. Hagyom, hogy kósza pillanatokban, amikor jobb dolog híján ellepi őket az üresség, én vegyem át gondolataik helyét. Érezzenek legalább némi mulandó szorongást, egy gyengéd ütést a gyomrukba, keserű szájízt. Lepillantottam magamra – ha így látnának! Talpig feketében, újan csillogó bakancsban, valakikhez végre tartozva.
Tudtam, az árnyak közt kell maradni, kerülni a feltűnést, és amint végeznek, vezetni. Ismét megrezzent a telefon, bizsergető elégedettség áradt szét bennem. Nem, nem vonhatja el a figyelmem. Számítanak rám, már hozzájuk tartozom. Ujjaimmal az autó ajtaján doboltam türelmetlen magányomban, nem volt mit nézni a kihalt utcán, és hiányzott belőlem az izgalom, amit a jelenlegi helyzet megkövetelt volna. Ott vár a telefon, benne a múlékony gondoskodás. Olyan könnyű lenne elcsábulni, engedni neki, jónak lenni megint – szürkének és fakónak, akit bármikor leemelhetnek a polcról, hogy lefújják a rajta megülő port.
Az ajtó hirtelen kicsapódott, a fiúk pedig kirohantak rajta. Még így, néma feketeségbe öltözve is megtöltötték az utcát, négy éles szempár villant felém. Ellöktem magam az autótól – a hívások várhatnak. Számítanak rám, ismételtem magamban makacsul, az már majdnem olyan, mintha számítanék nekik. A csomagtér hamar megtelt a zsákokkal, lehulló bankjegyek tarkították a nyirkos úttestet, hozzátapadtak, hiába harcolt velük a szél. Járulékos veszteség.
Sietős léptek, félredobott maszkok, sikertől ragyogó arcok. Valahol a távolban sziréna harsant. Egy bűnös pillanatig elfogott a tettenérés csábító gondolata. Elképzeltem, hogy piros és kék fények táncolnak a sötéten ásító utca épületein, botrányra éhes szemek követik minden mozdulatom, ujjal mutogatnak rám, arcom emlékezetükbe vésődik egy életre. Sürgető morgás, végeztek a pakolással. Megmozdultam. Már majdnem mind beszálltak, amikor ismét kitárult a bank ajtaja.
Hallottam egyáltalán a lövést? Mindenki engem nézett, és eltelt egy sistergő pillanat, mire rájöttem az okára.
Figyeltek rám. Nézték, ahogy elgyengülő térdeim engedtek a gravitációnak, én pedig elnehezülő szempilláim mögül láttam, hogy elhajtottak. A hátrahagyott bankjegyeket csapkodta a szél, dzsekim vörösre ázott, és az utca nehéz csendjében megrezzent a telefonom.
A szokásos körutamat jártam, amikor feltűntek az első jelek. A bíborvörösben fürdő mező, a távolban fénylő villámok hátborzongató hidege, a fejem fölötti vad szárnycsapkodás. Pompás. Jobbra fordultam, a korhadt farönköket kerülgetve vágtam át a múlt heti kétségbeesésemben rögtönzött veteményesen, amely egyelőre serdülő életet nélkülözve, de reményt táplálva várta a régóta késő esőt.
Valamivel le kellett takarnom a ketrecet. Már a ház oldala mellől is hallani lehetett a fojtott morgást és kaparást. A rácsok közül felém villant egy sárga szempár, a hiúz félelemtől reszketve próbált menedéke – és egyben börtöne – sarkában nyugalomra lelni az égdörgés elől. Én is féltem. Utoljára tegnap adtam neki vizet, azóta magamnak sem találtam, és vészesen fogytak a készletek. Azzal pedig már felhagytam, hogy a borús felhőkből csapadékot reméljek. Minden száradt, fogyott, elhalt. Alig három hónapja még a végeláthatatlan faggyal küzdöttem, de akkor legalább vödrökben olvadt a hó a konyhaasztal alatt, és nem kellett a kiszáradás miatt aggódnom. Az idő tájt vettem magamhoz a hiúzt. Nem mertem elnevezni, csak így hívtam. Hiúz. A név kötődést jelent, arra pedig nem voltam kész ebben a világban. Talán nem is lenne egészséges, anyám szerint legalábbis biztosan nem.
De anyám most nincs itt. Nem ő küzd a lyukas, koszos vászonnal, ami dacból sem akarja az egész ketrecet lefedni. A hiúz felém kapott, rémülten hőköltem hátra, mire a hirtelen szabadságot nyert vászon a heves szélben táncolva útnak eredt. Ezen a ponton elég frusztrációval küzdöttem ahhoz, hogy hagyjam. Kit érdekel? Csak néztem, ökölbe szorított kezekkel, ahogy siet az üres horizont felé, amelyet régen fák öveztek. Elképzeltem, hogy fennakad valamelyik tölgy sűrű, élénkzöld lombján, ijedt madárcsaládot kiűzve a fán nyugvó fészekből. Pislogtam. Visszanéztem a ketrecre. Ezt akartad, Hiúz? Szeretem azt hinni magamról, hogy senkit és semmit nem hagynék sorsára védelem nélkül. Hiszen a hiúzt is befogadtam, méghozzá ezekben a nehéz időkben, mikor én is alig jutok élelemhez és folyadékhoz. Most mégis viszketett a talpam. Hagyom itt, úgysem lesz semmi baja. Vagy engedjem szabadon? A vörös mezőre néztem, majd vissza rá. Tekintete vad volt, kegyetlen, mégis kicsit emlékeztetett a macskára, amit a kilencedik születésnapomra kaptam apától. Mi lenne vele, ha magára hagynám a közeledő viharban? Mi lenne vele a vihar után nélkülem? És mi lenne velem a vihar után nélküle?
Hiúz marad. Nem törődtem az agresszív fújással, megsimítottam a ketrec melletti fa karmokkal szabdalt törzsét – már csak ez maradt a környéken, a többi mind bútor, papír, gerenda... csupa olyan dolog, amit eltüzeltem az utolsó fagy alatt. A fatörzs mögé húzódva néztem végig a mezőn, már érkezett a vihar, fodrozva, szemmel könnyedén követhető iramban küldte a siető felhőket délre, a szabadon szárnyaló vászon pedig a mező túloldalán alakuló, az összegyűjtött portól és törmeléktől szürke tölcsérben végezte. A morgást a kétségbeesés hangjai váltották fel. Elszorult a torkom. Ki kellene engednem. De hát mi lenne aztán velünk egymás nélkül? Nem volt itt rajtunk kívül senki más. Nyeltem egyet, szaporán pislogva rohantam át a kerten a pince felé. Rutinosan zártam be a reteszt magam mögött, és a sötétségben vártam meg, amíg elült a kinti pusztítás zaja.
Lélegzetvételnyi időnek tűnt az egész, a hirtelen beállt csendben éles kattanással nyílt ki a zár. A rozsdás ajtózsanérok nyikorogtak, ahogy egyesével szedtem a létrafokokat. Körülnéztem a kitisztult égen, a száraz, megsárgult mezőn, a korhadt farönkökön. Meg kell majd javítani a tetőt, oda a veteményes, a hajdani vászonnak nyoma sincs. Jobbra fordultam, és megtorpantam. Ott hevert az utolsó fa, kicsavart gyökere csupaszon meredt az ég felé, szememmel követtem törzse szabályos vonalát, a kusza karomnyomokat. A ketrec egyik rácsa meghajolva lógott ki a levelek közül. Közelebb léptem, térdem megrogyott. Hiúz, súgtam reszketegen, de mintha nem az én hangom lett volna. Pár lépés, aztán megláttam. Ott hevert a ketrec roncsai között, a fa alá szorulva, a bíborvörös cseppek számomra semmitmondó csillagképként mutatták felé az utat. Bundáját rozsdásra színezte a vér.
Ajtónyitódást hallottam. Összerezzentem, sietve kipislogtam szememből a kósza könnyeket.
– Elég lesz mára, menj aludni!
Levettem a szemüveget, lüktetett a fejem, ahogy bambán pislogva végigjárattam tekintetem a szobám megszokott, most mégis idegennek tetsző falain. Letisztult vonalak, steril, szürke felületek, fehér falak. Anyám az ajtóból nézett rám, pizsamában és bolyhos papucsban, kezében frissen vasalt bézs ágynemű. Türelmesen megvárta, amíg újra visszatértem az igazi valóságba.
– Ne használj túl sok vizet a zuhanyzáshoz – mondta végül kemény hangon, és becsukta maga mögött az ajtót.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)