Itt fenn esőszagú táj
szuszog éltető befúvást
haldokló tüdők
szivacsos belsejébe.
Itt minden vér,
és sistergő árnyak
nélkül való, itt a tér
elér a gondolaton túlra.
Itt nincs határ,
habár határt szab
a gyalogtúra ritmusának
a fizikum.
A fák annyira őszintén
fák, hogy megilletődik
az arra járó városi lélek,
és tényleg:
ahogyan a hegy,
úgy a túrázó ember
terpeszének egyik ága
itthoni, másik meg
szomszédos földön pihen.
Itt fenn esőszagú táj
szuszog éltető befúvást
haldokló tüdők
szivacsos belsejébe.
Na és a gyertyánok
létező aljnövényzete
is mi lehetünk.
Ez megtiszteltetés!
Kevésnek tetszik az idő,
vagy túl sok,
nem hagyunk nyomot,
vagy nagyon is,
de ez a forrásvízzel
kiegészített kép
akkor sem hamis,
inkább elvetemült módon
tiszta!
Talán eltévesztette,
aki itta, talán ezt a
kortyot vissza kellene
adni, mert annyi
minden lett innen elvéve,
talán csak ez a
megszervezett élet
ami úgy kérte a földtől
a jussát, mintha az
tartozna neki.
Még fizethetnénk a törlesztőrészleteket,
amíg van fedezet.
(Az alkotás az Egy a természettel című pályázatunkon különdíjban részesült.)