Egy kertbe jutott, amelynek elrendezése a lampszakoszihoz hasonlított, annyi különbséggel, hogy volt benne valami szép vadság, természetesség, amit Terelam annyira szeretett, ugyanakkor gondosan karban volt tartva, amit Anaxagorasz kedvelt olyannyira. Amott vadvirágok, itt meg háziasított virágok nyíltak.
Anaxagorasz”, suttogta, amikor magához tért.
Kis házban találta magát. Berendezése hasonlított Terelam barlangjához, minden ott használatos tárgy itt is megtalálható, és a falak is hasonlítanak a barlang falaihoz. (…) Felállt, kiment a házból.
Egy kertbe jutott, amelynek elrendezése a lampszakoszihoz hasonlított, annyi különbséggel, hogy volt benne valami szép vadság, természetesség, amit Terelam annyira szeretett, ugyanakkor gondosan karban volt tartva, amit Anaxagorasz kedvelt olyannyira. Amott vadvirágok, itt meg háziasított virágok nyíltak. Mintha hangjuk lett volna, valamifajta csöndes ének, amely alig ér el a fülhöz, inkább a lélekben visszhangzik. Feljebb márványmedence, tele vízzel, színe a tenger vizéhez hasonlított. Felszínét szél fodrozta, víz játszott a fénnyel és a fény a vízzel.
Magára nézett. Ruhája földig érő hófehér ing, hullámos haja a vállát érintette, szakálla ápolt. A víz tükrében csodálkozva látta: szemei világoskékek, akárcsak a víz, arca soványabb, termete is megváltozott, mintha izmai összementek volna, ám annál szívósabbak lettek, és több terhet bírnak el. Léptei könnyűek, már nem a harcosé, aki kardot és lándzsát, pajzsot hord magával. Minden áttetsző, légies, mintha nem lenne súlya, csak helye ebben a világban.
Meghaltam volna?, kérdezte magától. Meg sem lepődött, hogy a ki nem mondott kérdésre a háta mögül valaki hangosan válaszolt.
„Nem, ifjú barátom, nem haltál meg.”
Megfordult.
„Anaxagorasz”, mosolygott Etamjat. „Üdvözöllek. Úgy gondolom, itt van Terelam is.”
Nem azt a görnyedt öregembert látta, akit megtörtek az athéniak és a gondolatok, hanem egy magas férfit, kissé őszülő szakállal, világoskék szemekkel, göndör fekete hajjal.
Anaxagorasz meghajolt előtte, ami kissé zavarba hozta.
„Nem tévedsz, Etamjat, ő itt is van.”
„Hol vagyok?”
„Otthonodban és egyszerre mindenki otthonában.”
„Mit keresek itt?”
„Te akartál idejönni. Annyira erős volt benned a vágy, hogy mindössze a haomára volt szükséged, akár egy kulcsra, hogy kinyisd e világ ajtaját.”
„Tehát mindez nem káprázat.”
„Nem, de könnyen azzá válhat, mindörökre.”
„És ha nem akarok visszamenni?”
Anaxagorasz elkomorult. Etamjat lelkében elhallgatott a virágok éneke.
„Maradhatsz, megvan hozzá az erőd. De jobban teszed, ha visszamégy. Bármennyire is tetszetős itt minden, semmi sajnálnivaló nincs benne.”
„Ez a túlvilág?”
„Egy másik világ, ami része annak a világnak, ahol éltél és élsz.”
„Elhallgattak a virágok.”
„Az én lelkemben ugyanúgy dalolnak tovább.”
„Értem”, suttogta Etamjat. Anaxagorasz mosolygott.
„Gondolom, akkor én is alkotom meg.”
„Bizonyos értelemben”, bólintott a mester. „Vannak törvények, amelyeket te sem hághatsz át, különben elpusztulna a valóság e része.”
„De azt mondtad, ez itt mindenki otthona.”
„Nem csak te vagy erre képes, ráadásul ezek a törvények mindenkire vonatkoznak. Ezek a világok – mert több is van belőlük, megszámlálhatatlanul sok – ugyanazon törvények alapján épülnek fel. Előfordul az is, hogy összeütköznek azzal a világgal, ahonnan jössz. Látod, Kroiszosz rájött erre, csak azt nem tudta megérteni, miként kapcsoltad össze a világokat úgy, hogy észre sem vetted. Sőt, ki-be mozgattad a tárgyakat e két világ között. Így például az én tekercsemet is. Ezt eddig senki sem tudta megtenni. Megbontottad a világok közötti törvényeket úgy, hogy közben nem ment tönkre a harmónia. Nem tudom, miként tehetted.”
„Anuólisz hol van?”
„Már régen más világokban tartózkodik, emberi nyelven szólva egyre feljebb emelkedett.”
„És Kroiszosz?”
„Ő ismét a ti világotokban van. De nézd, jön Terelam. Barátodat itt Aszklépiosznak vagy Aszklépiosz hasonmásának tartják. Az istenek itt teljesen másként jelennek meg, szinte lényegtelenül, mégis ők tartanak össze mindent, igaz, ők sem vonhatják ki magukat a törvények alól.”
„És ki alkotta ezeket a törvényeket, Anaxagorasz?”
„Nem tudni. Sokan bárányként emlegetik, én úgy érzem, minden korban megvan a maga megfelelője. Bármilyen alakot ölthet magára, akár egy leprás, egy tolvaj, egy őrült alakját is.” Mire befejezte, odaért Terelam.
„Üljünk a medence mellé”, mondta mosolyogva, miután üdvözölte őket.
Sokáig csak hallgatták a víz dalát. Etamjat ismét hallani kezdte a virágok énekét. Később észrevette, valójában mindennek dallama van, a napsugaraknak, a fűnek, a fáknak is. Ugyanakkor a dallamok nem zavarják, hanem harmonikusan kiegészítik egymást.
„Miként legyen, Etamjat?”, kérdezte végül Terelam.
„Örömmel maradnék, sok tanulnivalóm lenne.”
„Itt csak henyélni lehet. Csakis a te világodban van tudás. Itt minden örök, mert merevek az istenek. Ráadásul a haomára is szükséged volt, hogy ide eljuss. Majd ha önnön akaratodból is be tudsz ide lépni, akkor készen állsz.”
„Mire?”
„Ezt emberi nyelven még lehetetlen megfogalmazni, megérteni annál is inkább.”
„Mégis csodálatos.”
„Mert végtelenül tiszta”, nevetett Terelam, és Anaxagorasz is elmosolyodott.
Tovább hallgatták a zenét. Felfedezte, ha jobban figyel, akkor erősíteni vagy halkítani is tudja a dallamokat.
„Ha valóban így van, akkor inkább visszamennék”, mondta halkan.
„Jó döntés”, mondta Anaxagorasz. „Sokan maradnak ezekben a világokban. Végül ezer és ezer emberöltőnek kell eltelnie, hogy rájöjjenek: rosszul cselekedtek. Akkor már késő, nem mehetnek vissza. Pedig itt nem számít az idő. Mégis valahogy örökre beilleszkednek ebbe a világba, elveszítik a másságra való képességüket.”
„Hiszek nektek, a lelkem is ezt diktálja.”
A filozófus és az orvos megkönnyebbülten nézett össze.
„Rendben van”, mondta Terelam. „Menjünk be a házba, feküdj vissza az ágyra. Majd a barlangban ébredsz.”
Etamjat hamarosan elaludt.
„Lehet, hogy Ő a Bárány?”, kérdezte Terelam suttogva Anaxagoraszt.
„Ha Ő is az, még sok ideje van.”
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)