Bék Timur | Versek

Bék Timur 2021. november 24., 09:02

Nézd, lecsapódik a nyár-fehérje,
szobád falára árnyakat teremt
az útszéli fákból. Hogy ízére
emlékezz, lepárolnád a jelent.

Szurcsik József: Ember embernek... (akril, olaj, vászon, 125 × 198 cm, 2010)
REGGELI
 

Nyitott ablaknál lebbenő tavasz.
Szemed facsarja citromsárga fény,
héja feltépett, gyűrött sebtapasz.
Életkedved már csaknem félkemény.

 

Nézd, lecsapódik a nyár-fehérje,
szobád falára árnyakat teremt
az útszéli fákból. Hogy ízére
emlékezz, lepárolnád a jelent.

 

Gyors az idő, hogy azzal kergetőzz!
– vállat vontál – közhely –, nem hitted el.
Végtelennek tűnik itt minden ősz,
mégis mindig a télbe érkezel.

 

És látod, burjánzó csipkebokra,
mire felkeltél, már tükrödre nőtt.
Még nem hasonlítasz másokra,
de idegen vagy önmagad előtt.

 

AVARTALAN REND


Sólyomlábak alá nőttek a vasútmenti fák.
A fűszálak ismerik egymást.
A felszín alatt nincsenek országhatárok,
összeszövődnek a gombafonalak
a cserjékből eredő gyökerekkel.
Kövek, téglák és beton választják le
a bióta nagy, lélegző testének tagjait.
A város saját magának idegen.



A szagokat titkos szertartásokká
hordja össze a szél.
Hóval betömődő rókanyomok
kúsznak a ritka akácosban.
Egy nyúl éppen prédává érik.



Cseppé olvadnak a pelyhek
a nátriumtól homályos ablakokon.



Minden állat összes izma élvezi
a számára kiszabott mozgást.
Több öröm kuporodik
egy szarvas fültövében,
mint az egész vonaton.



Nem is hó hull, valami égi pernye.
Egymást áldozzák fel máglyán az istenek.
Egyik sem érdemli meg
az ember hitét.