Fölsír minden atom – csak ennyire vitte.
Anyaga sűrűsödik, mája szétrobban;
a pult alá kuporodik le,
hogy elkábuljon zúgó delíriumban.
Fölsír minden atom – csak ennyire vitte.
Anyaga sűrűsödik, mája szétrobban;
a pult alá kuporodik le,
hogy elkábuljon zúgó delíriumban.
Megsimogatja a gin üvegét
(kíván egyet – rosszat feltételez),
és beletölti átlátszó levét
poharába. Saját vendége lesz.
Zárás után hazaballag a
sápadt kocsmáros, képzett részegész –
befelé fordul a mindenség maga,
és visszafelé indul az egész.
A forró aszfaltúton, ahogy
átgörgeti lassan a szél
azt a valamit, nézem. A nap
perceken belül felére fogy,
a vidék gyanúsan hallgatag.
Nejlonzacskó-ördögszekér.
Ülünk Mankával, hallgatunk nagyon,
ülünk vasárnap reggel egy padon.
Csíkos szatyrokkal kezében halad
a szemközti zöldséges felé a Nap.
Magunkba lesünk meddő szeretettel –
Két nyomorúságos hónap telt el,
bordáink közt fészket rakott a bánat.
Átkarolom drága anyukámat.
Négy barna szemünk: négy homályos ablak.
Együtt vagyunk a legmagányosabbak.
A betontenger hullámokat vet
a platánok gyökérzete felett.
Ülünk Mankával egymásra hagyottan
vasárnap reggel. Az idő moccan.
Elszáradt hársvirágot hord a szél,
én hallgatok, ő keveset beszél.