Mégis, mégse: Pilinszky nem filozófus-költő, még csak nem is istenes költő, „költő vagyok és katolikus”, mondja magáról, magának. Katolikus, tehát tudja, hogy a világ nem tökéletes hely, ami annak a lehetőségét is magában hordozza, hogy jobbá lehet tenni.
Tisztelt hölgyeim és uraim, Isten hozta Önöket a magyar irodalom házában, érezzék magukat otthon!
Amikor az ember beszédre készülődik, előtte általában olvas, legalábbis én így vagyok vele. És szerencsés egy irodalmi múzeum főigazgatója, mert munkaként is szépirodalmat kell olvasnia, annak is a javát.
Viszont ha hajnali háromkor arra ocsúdsz, hogy uramatyám, csak olvastam, de nem írtam semmit, akkor vagy igazán a helyeden. Akkor tudod, hogy amit olvastál, azt el kellett olvasni. A jó irodalomtól eksztatikus állapotba kerülsz, kimozdít önmagadból, ha jól emlékszem, akkor a filozófusok szerint ilyen lehet az, amikor barlanglakóként kilépsz a napsütötte tisztásra. A fényt szokni kell, könnyezik és fáj a szem, meg nem is biztos, hogy tetszik, amit látni fogsz, de a lényeg éppen a látás.
A jó irodalom elfeledteti veled, hogy igazgató vagy, hogy beszédre készülsz, hogy reggel kelned kell, mert a gyereket nem érdekli, hogy te éjszaka olvastál, semmiféle félálomban elmormolt idézettel nem tudod kiváltani a reggelikészítést.
Gyermeknek kéne lenni, lám, Pilinszkynek is sikerült, gondolod.
„Gyermekkorunkban minden a miénk, amit megpillantunk, s a felnőttség talán nem is más, mint a világ lassú és fokozatos elvesztése” - mondod magadban a konyhában, ezt is olvastad az éjjel.
Szombat reggel van, hétvége, nem rohansz munkába, lassan becsordogál a felkelő nap fénye az ablakon, lekapcsolod a villanyt. Állsz, nézed a gyermeked, egész testével ragyog, örül annak, hogy van, hogy vagy, nem kérdezi, hogy miért.
Azt éled, amit az éjjel olvastál.
A gyermek eszik, te meg a teraszon várod, hogy az első kávédnál-cigidnél magadhoz szólítson az Úr. Akkor sokkal rosszabb lesz. Minden nap ajándék, minden nap maga a pokol, idézem a Mestert: „mindenki beszél, és senki sem hallgatja meg a másikat.”
Zaj van, nem jó. A csend se lenne jó, mert nekünk, magyaroknak a csend azt jelenti, hogy a kivégzőosztag éppen újratölt.
De legalább elmehetünk imádkozni a verskatedrálisba, ott ül Pilinszky a boldog Öregisten balján, az közelebb van a szívhez.
Mégis, mégse: Pilinszky nem filozófus-költő, még csak nem is istenes költő, „költő vagyok és katolikus”, mondja magáról, magának. Katolikus, tehát tudja, hogy a világ nem tökéletes hely, ami annak a lehetőségét is magában hordozza, hogy jobbá lehet tenni. És költő, tehát azt is tudja, hogy a jobbátétel nem azt jelenti, hogy átveszem mások gondját, vagyis megkönnyítem számukra az életet, éppen ellenkezőleg, súlyt kell adni a dolgoknak, a költőnek az a dolga, hogy kivezessen a barlangból. A világ a maga valójában az Istenben élő ember számára mutatkozik meg, véli Pilinszky, ácsol is gyorsan néhány verslétrát, hogy istenközelbe kerülhessen az olvasó.
Ezt a verslétrát viszont nem dobod el, mint ama wittgensteinit, hanem újra és újra föl-alá mászol, akár el is időzhetsz rajta, nem ketyeg az óra, adott rá a teljes életed, így lesz az életed teljes.
Amikor Pilinszkyt olvasok, parányira megyek össze. És nagyon hálás vagyok azért, mert anyanyelvemen szólal meg az egyetemes irodalom egyik legnagyobb költője.
Köszönöm, hogy ünneplik.
(Elhangzott a PIM-ben Pilinszky János századik születésnapján.)