Amikor úgy érezte, megszáradt, kioldotta a kendőjét, szépen a fogasra akasztotta, és egy sűrű fokú fésűvel végigszántotta rövid haját. Egyetlen hajszála sem maradt a fésűben, a hattyúfehér haj szépen simult fejbőrére. Az otthonkája zsebében kutatott, amiben egy centit, egy kisebb rafiamadzagot és egy ruhazsebkendőt talált.
A hátát szappanos szivaccsal kellett jó alaposan átdörzsölni: fentről, a nyakszirttől lefelé, a deréktájékig, majd keresztbe is. Apró anyajegyek hintették be a nagy hátát nagyanyámnak, s miközben többször megvizezve, majd megszappanozva a szivacsot hozzádörzsöltem a bőréhez, kereszteket rajzoltam a hátára: fentről le, majd balról jobbra haladva. Miután már kellőképpen kipirosodott a háta, mondta, hogy siessek, nehogy meg találjon fázni. Ezután jött a farrész, majd a combok kívül, belül és hátul. Elöl szépen meg tudta magának mosni a nyakánál és a melleinél, amelyek jócskán rálógtak a hasa felső részére. Még a csípőjénél kért egy kis segítséget, aztán jöhetett a gyors áttörlése a testének, két törölközővel. Az egyiket ő használta, a másikat én a hátára, hátsó combjára. Kellemes szappanszaga volt nagyanyámnak, amikor belebújtattam a papucsba a pucér lábait, amelyeken a körmöt kellett még levágnom, amint kiázott a lavórban, amelyben benne állt, amíg mosdattam. A sarokrésznél selymesen puhára reszeltem a bőrreszelővel, a talpakat is. A körömvágó ollóval egy kissé ügyetlenkedtem, valahogy nem esett a kezemre. Mondta, hogy a bőr nehogy belenőjön a körömágyba, úgy vágjam le. Nem voltak nagyok a körmei, de a kemény szaruréteg levágása nem volt könnyű. Néha fel-felszisszent, olyankor tudtam, nem jó irányban haladok, de végtelen türelemmel volt irántam. Közben a kendője alatt már elkezdett hullámosodni hófehér haja, szinte láttam, amint a száradófélben lévő haj hullámokat vet egyik halántékparttól a másikig a kasmír fejkendő alatt, amely az állánál masnira volt megkötve. Amikor úgy érezte, megszáradt, kioldotta a kendőjét, szépen a fogasra akasztotta, és egy sűrű fokú fésűvel végigszántotta rövid haját. Egyetlen hajszála sem maradt a fésűben, a hattyúfehér haj szépen simult fejbőrére. Az otthonkája zsebében kutatott, amiben egy centit, egy kisebb rafiamadzagot és egy ruhazsebkendőt talált. A centit visszatette a tűsdobozba, ami a sarokban lévő kis asztalán volt. A rafiát belegyömöszölte egy műanyag tárolóba, hogy majd azzal kötözi meg odakint az ákombákom szőlőkacsokat jövő ősszel. A ruhazsebkendővel a homlokát törölte meg, és a szemeit, amelyeket gyakran csípett ki a hagymaszag. Tél volt, odakint cseperészgetett a bádogeresz, idebent mézes lepény illata váltotta a hagymaszagot az otthonkájában.
Nagyapámat csütörtökön este adták haza a kórházból. Nem volt kedve vacsorázni, úgy aludt el. Hajnalban felfelhorkantott egy nagyot, akkor nagyanyám felült az ágyában, amely a másik falon volt. Vizet kért nagyapám, nagyanyám megitatta a nagy vizespoharából. Lehetett hallani, amint hatalmasokat kortyol nagyapám belőle, mint egykor a sarki kocsmában a hideg Borsodit itta, nyelte, s habos lett tőle az apró bajsza, ami csak épp az orra alatt villogott. Majd visszafektette a kétemeletnyi párnára az őszes halántékú nagyapámat, és várt egy kicsit a félhomályban. Nagyapa elaludt, és reggel hatkor mosdani akart. Apám jött át az ikerházból hozzájuk, hogy segítse megmosdatni. A kórházból vettek egy kerekesszéket nagyapának, hogy majd azzal tolják ki a márciusi napfényre, az udvarra, a kertbe. Meg mosdózni, étkezni stb. Nagyapa mindig nagyon erős volt, de most legyengítette az egyhetes kórházi ágynyugalom. A kerekesszék nem fért be a keskeny fürdőszobaajtón, de apám ügyesen átültette nagyapámat egy hokedlire, ami nem bizonyult jó döntésnek, ezért azt azonnal kicserélték támlás székre, amit egy nagy törölközővel takartak le. Nagyapám erős dereka is megrogyott a kórházi napok alatt. Apám a kagylónál megmosta a haját, kétszer is megsamponozta, majd a nyakánál szántotta körbe a szivacsot, végül a mellkasánál és a hátánál is alaposan átdörzsölte a villach-klagenfurti fogságot is megjárt testet. Felemelte az Isten tudja, hány mázsányi szenet lapátolt karokat, a hónaljánál megállt egy kicsit, majd onnan le-fel húzta végig a szivacsot nagyapám karjain. Visszaadta rá nagyanyám a hálókabátját, s ezután következett nagyapám borotválása. Apám felhabosította a borotvaszappant, és bekente vele nagyapa arcát, állát, majd borotvával szépen sorjában haladva lehúzta a habot. A kagylóba kimosta a borotvát, és még az utolsó borotvahúzás hiányzott, amikor nagyapám lábai, ölében összekulcsolt kezei egyszer csak elernyedtek, és kicsúsztak a lábak, a kezek is szétváltak. Apám és nagyanyám igyekeztek megtartani a székről lecsúszó testlavinát. Apám – erős ember lévén – felkarolta az elernyedt testet, és bevitte a hálószobába, az ágyára. Rohanva szólt anyámnak, hogy jöjjön át azonnal, nagyapa agonizál. Nagyanyám fogta nagyapám kezeit, melyeken a körmök áttetszőek voltak, se nem nagyok, de nem is kicsik. Anyám a nagyapám homlokát simogatta, hideg verejtékét nagyapám párnái alatt lévő ruhazsebkendővel itatta fel, mígnem egyszer nagyapa szemei a plafonra nem tapadtak örökre. Ezt anyám nem vette észre, apám rohant a szoba sarkából oda, és megsimítva nagyapám arcát, lezárta szemeit, s közben letörölte a megmaradt borotvahabot.
Március 15-e volt. Tíz órakor az ünnepi istentiszteletre harangoztak, a fél kisváros ott vonult el a Fő utcán a házunk előtt, mit sem sejtve a „falu fuvarosá”-nak halála felől. Amikor a templomból átvonult a jónép a művelődési házba, akkortájt kanyarodott be az udvarunkba a halottas autó. Nagyanyámék ugyanis, miután a legszebb priccses nadrágú olajzöld öltönyébe öltöztették fel nagyapát, fehér ingben, nyakkendősen, frissen vasalt kapcába bújtatott bőrcsizmában, elmentek apámmal kiválasztani a koporsót, melynek hattyúfehér selyembélésében láttam nagyapámat utoljára. Anyám kivágott rólunk egy fotót, amelyen a húgommal voltunk, és a nagyapám kabátzsebébe tette. Nem értettem, miért, ma se értem, de talán nem is fontos. Ami igazán fontos, az az, amit még csütörtökön este mondott igen erőtlenül már, halkan, a fülembe búgva: becsületesnek lenni, kislyányom, ez a legfontosabb a világon. Nagyapám, aki hat elemit végzett, de a vén diófánk árnyékában megpihenve olykor a padon sok bölcsességet is mondott, útravalóul ezt hagyta nekem hátra. Amint nagyanyám is, rá tizenegy évvel, egy februári, hóvirágnyílásos reggelen, mielőtt elutazott volna az egekbe, a húgomra testálta bölcsességeit. Én már későn értem oda nagyanyámhoz, de éreztem még, hogy ott van közöttünk a kórterem klórszagú lepedőjébe süppedve, s én valamiért azt a szappanszagot éreztem mégis, amivel a hátát mostam egyszer, szenteste reggelén.