Minden kilencéves gyereknek jár egy legjobb barát, pláne, ha az a kilencéves egy olyan fiú, aki annyira elszigetelten él a saját családjában, mint egy papagáj Kanadában. Hiszen két nagylány tesóval áldotta meg a sors, aztán meg ott vannak az ikrek. Szóval egy ilyen túlméretezett családban, a hatalmas kavalkádban teljesen természetes, hogy egyedül érzi magát az ember.
Minden kilencéves gyereknek jár egy legjobb barát, pláne, ha az a kilencéves egy olyan fiú, aki annyira elszigetelten él a saját családjában, mint egy papagáj Kanadában. Hiszen két nagylány tesóval áldotta meg a sors, aztán meg ott vannak az ikrek. Szóval egy ilyen túlméretezett családban, a hatalmas kavalkádban teljesen természetes, hogy egyedül érzi magát az ember.
Soma vagyok. Szeretem a családom, a természetet és az evést. Nem pont ebben a sorrendben. Ebben is nagyon hasonlítok apához. Egy sűrű gulyáslevesnek képzelem a családom. Amiben a leves alján ott sötétlik a hús: ez apa, ehhez nehéz hozzájutni, megbújik mélyen, de az íze átjárja a teljes ételt. Testvéreim a különféle zöldségek, vidáman és öntudatlanul lebegnek a felszínen, édesanya a víz, a folyadék, az állag, ami nélkül nem is leves a leves. Jellegtelen, de mindent kitöltő, tolakodás nélkül jelen lévő. Én pedig? Hát a csipetke vagyok, a kis meghatározhatatlan állagú levesbetét, van vagy nincs, egyre megy.
Nagyon szeretem a gulyáslevest csipetkével. Nővéreim, a kamaszkor elvárásainak megfelelően, rossz evők. Csenge és Emese szőkék és törékenyek, tizenhat és tizenhét évesek. Külsőre anya hasonmásai. A két kicsi még csak négyéves, mit is kezdhetnék velük? Persze ez anya véleménye, s nem akarom kizökkenteni ebből a gondolatmenetből, mert nem árt nekem, ha néha valaki sajnál. A szomszéd néni azt mondta régebben, hogy anyáék tizenkilencre lapot húztak, aztán ezért születtek az ikrek. Én nem nagyon értem, hogy miért pont tizenkilencre és milyen lapot. De a néni itt nevetni szokott és kivillantja sárga fogait, gondolom, hogy ez mosoly, meg anya azt mondta, legyek kedves, de aztán én ennyire tudok csak kedves lenni, hogy egyet én is mosolyogjak, mert utána már futok is tovább madarakat lesni, a múltkor is láttam valami nagyon nagyot és szeretném, ha apa kölcsönadná a nagy távcsövet, de azt meg még jobban akarom, hogy én is tudjam végre, úgy, mint apa, hogy az a madár kerecsensólyom, egerészölyv vagy valami más. Legmerészebb álmaimban pedig saját távcsövet kapok. Persze nem újat, mert az nagyon drága. A lényeg, hogy az öcséim tök strammok, és szívesen játszom velük, főleg, ha az udvaron lehetünk.
Jól tudom, hogy nem vagyok valami nagy tehetség abban, hogyan kell kilencévesnek lenni. A családom szerint persze pont ilyen egy normális kilencéves. De az iskolában már senki nem gondolja így, csak Hunor, az egyetlen barátom, akinek megmentettem az életét. A tanárok szerint túl eleven vagyok, hiperaktív. Itt szünetet tartanak felvont szemöldökkel, mintha el kellene ájulnom az idegen szótól vagy a szemöldöktől. A tanárok arckifejezései különösen kifinomultak. De én tudom, hogy mit jelent az, hogy hiperaktív. Szerintem pedig a többiek hiperpasszívak, sőt megapasszívak. Fel sem merül bennük, hogy nem én vagyok a furcsa. Meg persze ezt a szóviccet sem értik, mert nem nézték meg az értelmező kéziszótárban, de még rá se gugliznak, mert minek. Én is csak ritkán guglizhatok rá valamire, azt is csak anyáék jelenlétében, mert szerintük az internet az káros. Anyának csak azért van okostelefonja, hogy ne maradjon le semmiről, ami velünk és az iskolával kapcsolatos. De értelmező kéziszótárunk az van otthon, sőt rengeteg könyvet is kaptam: lepkékről, dinoszauruszokról, sárkányokról és madarakról. Persze másról is, de ezeket szeretem a legjobban.
– Azért kellene rákeresni valamire, például a hiperaktívra, hogy tudjátok, hogy mit jelent – szoktam az osztályban mondani, de ilyenkor már röhögnek. Kezdem megtanulni, hogy a suliban én is hiperpasszív legyek. Néha sikerül, akkor a Klári néni meg szokott dicsérni, hogy ma jó kisfiú voltam. Szóval semmit se csinálni, értem. Ez nekem piszok nehéz.
Ma március tizenegyedike van, hűvös, igazából túl hideg, azt mondják, nappal is fagypont alatt van a hőmérséklet: –7–8 °C, a szél is erős és csípi az arcunkat, de a madarak csalhatatlan ösztönnel és életigenléssel akkor is tudják, hogy itt a tavasz, feltartóztathatatlanul.
A verebek eddig csendesen, felborzolt tollal s némán ültek a bokrokban. Azért borzolják fel a tollukat, mert így levegő kerül a tollak közé, ami kitűnően szigeteli a testüket, ezáltal melegen tartva a kis állatot. Ezt tanultuk a suliban környezetből is és olvasásból is volt egy ilyen olvasmány, de persze nem sokan emlékeznek rá. A verebek az iskolába vezető út szélén egy tűztövis bokorban laknak évek óta, mi minden egyes nap eltekertünk mellettük reggel az iskolába menet és hazafelé is. A változás feltűnő, most rákezdenek: egymás szavába vágva mindent túlkiabálva, mintha az egész tél sérelmeit akarnák a világra zúdítani, vehemens, olaszos temperamentumú családként lármáznak. Aztán lassan, elnyújtva és méltóságteljesen felhangzik a Csilpcsalpfüzike:
– Tyipp, tyupp, tyipp, tyupp, tyipptyipp tyupp – de hirtelen neki is sietős lesz, ugyanaz a nóta, csak begyorsít. Ezt azonban nem hagyhatják szó nélkül az éppen csak hazatérő rozsdafarkúak sem, mint célt tévesztett kecses kézigránátok cikáznak össze-vissza a hideg levegőben:
– Tyityipű tyityipű – hallom.
Rákontráz egy széncinege, a megszokott öreg meggyfán ül egy szélzugos háznál, gyorsan közli velünk:
– Fityütyityüfityü fityütyityüfityü.
Anya számára a madarakhoz hasonlóan izgalmas időszak a tavasz, s a rákövetkező nyár is. Végtelen sokfajta kerti munkálatot, ismeretlen, különleges zöldségek palántázását, még több főzést, befőzést, télre tartósítást jelent, továbbá számtalan régi és új virágot, melyekben gyönyörködhet a kertben. A virágokat módszeresen figyelte, ahogy kibújnak a földből, minden nap többször is vizsgálódva, hosszasan, szemében némi aggodalommal méregette a változásokat, egy kis pici hajtás, aztán vastagabb magasabb, majd a levélke és a változatos, színpompás virágok. Követte a virágok „megszületését”, de onnantól, hogy teljes büszkeséggel csodálhatta volna az illatos és kifejlett teremtményt, valamiért már levette vigyázó tekintetét a növényről, s újabb, éppen fejlődése kezdetén lévő magoncot keresett magának.
A következő néhány hónapban én a konyhában és az éléskamrában beálló változásokat figyeltem hasonló lelkesedéssel. Kezdve a bodzaszörptől, melyet követett az eper, barack, ribizli, málna, cseresznye, meggy és a szeder. De készül nálunk ital almából, körtéből, tökből, cukkiniból, szilvából és persze csipkebogyóból is. Szárított gyümölcsök fanyarkás illata lepi be a teret, felkúsznak a szobámba és csalogatnak. Színes kis hadseregként sorakoznak a polcokon bíbor és arany színű levekben úszva a befőttek, szószokban zöldségek tespedhetnek, fűszeres lében pancsolnak a savanyúságok.
Hazaérve az iskolából mindig frissen sütött kenyér illata fogad, a konyhából szünet nélkül hömpölyög ki a levesek, főételek, szószok és sütemények feltartóztathatatlan áradata. Anya folyton sütit süt. Mindig van otthon süti. Sose lehet tudni, ugye, hogy betoppan-e valaki. Ezeket a sütiket anya pótsütinek hívja, a váratlan vendég megérkezésekor azonnal sütni kezdi a „rendes” sütit. Ha várt vendég van, ugyanez a helyzet, csak akkor az időzítés kicsit más: akkor is van pótsüti, de a rendes süti sütése előbb kezdődik, mint a vendégek megérkezése.
Apával álljuk a sarat és egyik táplálóbb, illatosabb és élvezetesebb fogást pusztítjuk a másik után.
– Miért eszel annyit, kicsim? – kérdezi anya. Apával mindketten laposan pillantottunk fel a tányérból, reménykedve abban, hogy a kérdés a másikhoz szól.
– Ha kevesebbet ennék, azzal lebecsmérelném a főztödet – feleli apa meggyőzően.
– Elég jól megiperedtél – jegyzi meg Emese kissé méltatlankodva –, ez nem valami nagy szerencse nekem.
– Neked? – kérdez vissza apa, a ragozásban véli felfedezni a hibát. – Talán inkább nekem, nem?
– Dehogy! – ragad át a meglepődöttség mint az őszi ökörnyál Emesére. Mit fognak szólni a barátnőim?
– Mihez? – kérdezzük most már többen is az asztalnál.
– Hát ehhez – fújtat Emese, és széles kört ír le mindkét karjával az asztal körül, mint valami párzásra hívogató fregattmadár.
– És ahhoz, hogy a barátnőjük idióta, ahhoz mit szólnak? – kérdez vissza Csenge hirtelen.
Ám ekkor anya a szokásos békítő szerepét magára véve hirtelen átveszi a szót, s mantrázza a „mindenki úgy tökéletes, ahogy van, mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen, a barátnőid foglalkozzanak talán a saját családjukkal” kört. Anya megnyugtatására, mivel a lányok már elmentek az asztaltól, közbeszólok.
– Nem vagyok dagadt, ugye? – és körbepillantok a maradék családon. Apától azt kapom, amit várok, egy csendes, ám számomra igencsak meggyőző fejrázást. Anya kissé balra dönti a fejét, úgy vizsgálgat, s mosolyogva ennyit mond:
– Ugyan!
Az ikrek azonban egymás szavába vágva és széles vigyorral mondják:
– Gombóc a Soma!
– A te hibád – mondja apa bizonytalanul. – Nem kellene ennyi finomságot főznöd.
Míg anya elrendezi az ebéd maradványait, apa odalopakodik. Belehajtja a fejét anya nyakába, beleszuszog a hajába, szálldosnak a játékos kis hajszálak, anya bőre is olyan áttetsző, mint a haja. Néha csak azért simogatom meg, hogy lássam, tényleg itt van. Anya megfordul, szemben állnak egymással s anya apa hátsó zsebébe süllyeszti a kezeit, ahogy hozzásimul.
Minden leckém kész, végre kimehetek. Hunor vár a kereszteződésnél.
– Várj meg! – kiáltok a barátom után, de ő már felpattan a ragyogó biciklijére és robog a hármas bázisra.
Az egész faluban vannak bázisaink. Persze a felnőttek túlzónak tartanák ezt a katonai fogalmat, de a mi életünkben kulcsfontosságúak. Mindegyiken mást lehet csinálni, a tizenhetesről például kiválóan rálátni az utcánkra, ami nagyon hasznos, ha anya már keres, a hatosnál olyan puha a fű, hogy öröm beleheveredni, a kettes pedig rafináltan bújik meg az út mentén úgy, hogy senki sem sejtheti, a bokrok mögött két gyerek lapul.
Építkezünk. Ezért kell sietni, alig érem utol Hunort. A hármas bázis kulcsfontosságú. Minden egyes nap ki kell jönnünk. Ahogy eltekerünk a telkek, szántók mellett az egyiknél botok állnak ki a földből. Az, aki nem ismeri a tulajdonost, s nem jár erre minden nap, furcsállná a szokatlan ültetvényt, de én tudom, hogy ezek császárfák, a fa tavalyi hatalmas levelei ilyenkorra már régen a talajba nehezülve újrahasznosulnak, de van itt egy, ami betonra esve tölthette az egész telet. Megviselt, összetekeredett, magatehetetlen száraz levél. A hirtelen szél olyan hangerővel görgette a kemény úton, mintha üres hordókat gurítanának a hegyoldalban.
Hét-nyolc évesek voltunk, mikor minden délután együtt mehettünk biciklizni, felfedezni. Minden egyes nap megkértem anyát, hogy írjon rá Hunor anyukájára. Alig várom, hogy halljam: bipbip. Anya nem szeret másokra ráírni, telefonálni meg főleg. A kütyüket sem szereti, szerinte károsak. Nekem ezért nincs. Azt megengedi, hogy rákeressek dolgokra az ő telóján, például dinoszauruszokra, madarakra vagy a leckével kapcsolatban.
– Na? Kijöhet? Mikor? – kérdezem türelmetlenül a bipbip után.
Az útelágazásig kísér anya. Nem ér rá, mert foglalkoznia kell a kistesóimmal is. De azért jó érzés, hogy látom, ahogy visszalibeg az úton: egyik öcsém a hátára kötve, másik a hasánál. Békésen alszanak, irigylem kicsit tőlük a meleg kuckót, bár anya azt mondja, engem is sokat cipelt így. Kár, hogy nem emlékszem. A kanyar után csak földút megy, nem tudom hová, talán csak a szántókra, talán úttalan utakon a következő faluba. Az a része, ami hozzánk közel esik kanyargós és egy részen beleszántottak. Hunor kéken csillogó biciklije tűnik fel az úton, s ezzel egy időben látom, hogy anya a kapunkhoz ér. Úgy fest, mint egy cuki koala, aki szüntelen cipeli ivadékait. A kék bicikli teljesen új, nemrég kapta Hunor az apukájától. Az apukája elköltözött, így Hunornak most két otthona van. Egy itthon, egy meg a városban. Az apukája is megvesz neki most mindent, meg az anyukája is. A szülei elváltak. Hát, szeretném, ha az én szüleim is elválnának egy kicsit. Nekem ilyen sose volt. Új bicikli. Ezt kicsit sajnálom. Megkérdeztem anyát, hogy miért nem kaphatok újat, ha apa azt mondja, hogy van pénzünk rá, de anya már nem nekem válaszol, hanem apának, valami olyasmiről, hogy ez is működik, szép, meg kell becsülni a tárgyakat, mennyire megterhelő a környezetnek minden új gyári termék, különösen, ha kihasználatlan marad meg ilyesmik, de már nem figyeltem arra, amit mond. A lényeget megértettem, nem lesz új biciklim.
A hármas bázisnál leparkolunk a biciklikkel és munkához látunk. Hunor gyorsan leugrik a csodaúj bicikliről, figyelmetlen a kitámasztásnál, a canga nagyot nyekkenve dől a porba. A nap erős fénye sírva csúszik el kék testén, én a számhoz kapok, de Hunor hátra se fordul, hogy megnézze az esetleges sérüléseket. Sietve játszunk, kihordjuk a törmelék téglákat; ágat, gallyakat cipelünk.
– Ott is van néhány majdnem teljesen ép darab!
– Tedd ide!
Rövid vezényszavakat használunk, alakul a bázis. Téglákkal körberakott egyszerű alakzatokat lát, aki ránéz a területre. De mi szobákat, raktárakat, osztálytermet, egy egész kis települést. Amit viszont mi nem látunk az az, hogy ezalatt otthon az anyukám többször hátra megy, kikémlel, les minket, aztán persze kertészkedik, főz vagy éppen bújócskázik a kicsikkel. Apa keveset van otthon, dolgozik. Hunor anyukája is sokat dolgozik, egy nagy céget vezet, vagyis nem ő a főnök, de mindent ő csinál. Hunornak nincs testvére, mert az anyukája idejébe nem fér bele még egy gyerek.
Hunorral már régóta egymásra találtuk, megosztottuk a tízórait, az uzsonnát, a balhékat, az iskolai osztályzatokat, a verekedést és a titkokat. Na persze a felnőttek furcsán gondolkodnak az osztozásról, fele-fele, az az igazságos. Szerintünk nem. Én kaptam meg a mozgást, a sportot, a természet ismeretét, az ételeket. Hunor a gazdag szülőket, figyelmet, szőke hajat, a jó matekjegyeket. Nyafka és rosszevő, engem feneketlen bendővel áldott meg a sors. Az osztozás ezért azt jelentette, hogy bármit hozott tízóraira, én azt elpusztítottam. Mindenki örült, kiváltképpen Hunor anyukája, hogy milyen jól eszik a gyerek, amióta iskolás lett.
(Stall Anita Hernyóból lepke című kisregénye az Egy a természettel elnevezésű pályázatunk harmadik díját nyerte el.)