Izer Janka | Mi van a papírzacskódban?

Izer Janka 2021. december 07., 10:04

Egy idő után ugyanis azon kaptam magam, hogy minél több negatív „sztorit” mesélnek valakiről, annál kíváncsibb leszek az illetőre, annál inkább meg akarom ismerni. Szeretek utánajárni a történetek eredőjének, hogy mi volt a konkrét helyzet, ami különböző változatokban terjedt el, hogy mi a felek szemszöge, de leginkább az, hogy miért mondták pont azt, pont akkor.

Simon Anikó: Pletyka

A legutóbbi családi nyaralás alkalmával – többek közt – Vizsolyban jártunk, ahol vásároltam a munka miatt csatlakozni nem tudó páromnak egy facsimile kiadású Jelenések könyvét. Mire a pénztárnál sorra kerültem, a család többi tagja már a kocsinál várt. A papírzacskót a csomagtartóba tettem, de úgy látszik, kár volt, mert már út közben kérték a testvéreim, hogy mutassam meg. Ez meglepett, mivel egyikük sem igazán bölcsész irányultságú. Miért akarják hát tudni, mi van a szatyromban?

Félreértés ne essék, nem zavart, inkább csak nem értettem, engem sosem izgatott különösképp, mások mit ajándékoztak másoknak. Erről persze egyből a gimnáziumi évek jutottak eszembe, a titoktartással egészen furcsa kapcsolatom van. Az osztályban valamiért csendes bölcsnek neveztek el – amit nem igazán a tudásom vagy az intellektusom váltott ki, inkább a hallgatás. Emiatt nekem vallotta meg mindenki a titkait, holott azok egyáltalán nem érdekeltek, sőt, sokszor éreztem úgy, jobb lenne nem tudni őket. Kissé autista vonás lehet – jöttem rá azóta –, hogy mennyire lassan ismertem fel a titkok, a pletykák szerepét. És hogy miért bíznak meg egyből az emberek olyan valakiben, aki nem adja tovább a titkukat. Sok utánaolvasás világította meg, hogy a pletyka ősidők óta a társadalom, különösen pedig a kisebb közösségek egyik legfontosabb, változásokat előidéző eszköze. A pletyka által ismerhetjük meg a kapcsolatok hálózatát, deríthetjük fel az ellenfelek és támogatók táborát, és azt, kihez érdemes, kihez nem érdemes közelebb kerülni.

A bennem lévő közöny sokáig tűnt magam előtt is ijesztőnek, ridegnek, emiatt pedig embertelennek. Néhány éve viszont felfedeztem a pozitív oldalát. Egy idő után ugyanis azon kaptam magam, hogy minél több negatív „sztorit” mesélnek valakiről, annál kíváncsibb leszek az illetőre, annál inkább meg akarom ismerni. Szeretek utánajárni a történetek eredőjének, hogy mi volt a konkrét helyzet, ami különböző változatokban terjedt el, hogy mi a felek szemszöge, de leginkább az, hogy miért mondták pont azt, pont akkor. Nem az érdekel, mi van a papírzacskóban, hanem az, hogy melyik boltból jött ki az illető, és miért ment be oda. Mindig van valami mélyebb, izgalmasabb, elbújt történet, mint régi könyvtárakban a titkos szoba, ahol az igazi értékek és az igazán érdekes olvasnivalók vannak elrejtve. Persze van, aki kinevet ezért, sőt, amikor rátalálok egy nagyszerű új barátra, a nagyobbik húgom első kérdése: „na és neki milyen személyiségproblémája van?”. Naná, hogy titok.

Az igazság persze az, hogy senki sem normális vagy tökéletes, hiszen ha semmi nincs a felszín alatt, az ijesztő és/vagy rettenetesen unalmas. Mert mit lehet kezdeni az élettel, ha még papírzacskód sincsen?

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)

Erdély: 2021. november, IV. évfolyam, 12. (42.) szám