Póda Erzsébet | Minden, ami írás – interjú a hatvanadik születésnapját ünneplő Nagy Erikával

Póda Erzsébet 2021. december 10., 09:23

Ami az írást illeti, szinte minden területen kipróbálta már magát, otthonosan mozog ebben a közegben. Elmondható róla, hogy rendkívül termékeny író. Megjelentek önálló kötetei, írásai helyet kaptak különböző antológiákban, folyóiratokban, cikkei a Csallóköz regionális újságban, az Új Szóban, a Vasárnapban. Kitűnő szervező, műsorvezető. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága titkára, aki a rábízott eseményeket, rendezvényeket mindig olajozottan bonyolítja le. Nincs ember a világon, aki ne tudna szót érteni vele.

Nagy Erika - Fotó: Ugróczky István

– 2008 óta vagy a SZMÍT titkára, mit jelent számodra ez a munka? Ami talán nem is munka, inkább szenvedély…

– Amikor erre a munkára jelentkeztem, és felvettek, rövid idő után úgy éreztem: ez az a feladat, amit nekem találtak ki! Valóban a kezdetektől fogva szenvedéllyel végeztem. Az írás, az irodalom mindig is közel állt hozzám, a szervezést kellett megtanulnom, ebben jó tanítómesterem volt Hodossy Gyula, a Társaság elnöke. Hatalmas ismeretségi körre tettem szert, nemcsak itthon, hanem a határon túl is. Sok mindenkit megismertem, akikre a mai napig számíthatok. Talán azért is, mert közvetlen, barátkozó természetű vagyok, hamar rá tudok hangolódni a másik emberre. Ez az alaptermészetem. Vallom, hogy nyitottnak kell lenni, hogy kompromisszumot mindig lehet és kell is kötni. Örökké hálás leszek, hogy ez a tevékenység megadatott nekem. Az élményeimet, tapasztalataimat soha senki nem veheti el tőlem. Hamarosan nyugdíjba vonulok, a feladatot egy fiatal kolléganő veszi át. Szép volt, jó volt, de úgy érzem, most kell abbahagynom, akkor, amikor még tudok pörögni, örülni, tenni valamit, s nem akkor, amikor már magamnak is kínos lenne, hogy nem tudok a korral, az elvárásokkal haladni.

– Hogyan kezdődött az írás iránti elhivatottságod?

– Gyerekkoromban nagyon szerettem az irodalomórát, sokkal inkább vonzott, mint a nyelvtan. A tanítóim elnézőek voltak velem, mert hagyták, hogy óra alatt is olvassak. Mindig volt egy téma, ami érdekelt, abba belevetettem magam. Végigolvastam a pöttyös és a csíkos könyveket, majd jöttek az életrajzi írások. Ha belemerültem az olvasásba, nem tudtam letenni a könyvet. Gyorsan, de alaposan olvastam. A magyartanárom, a világ legszigorúbb tanítója, amikor megkérdezte, mit olvastunk legutóbb, én mindig jelentkeztem. Megkért, hogy mondjam el röviden a könyv tartalmát, amiért mindig egyest kaptam, és ez óriási sikerélmény volt számomra, ami tovább ösztönzött. Amit még szerettem, az a fogalmazásóra volt. Mindig vágytam arra is, hogy újságban jelenjenek meg az írásaim. Először a Galán Géza által kiadott Lehetőség című újságban hozták le az írásomat, oda gyakran írtam. Majd következett a Csallóköz hetilap, ahol Bereck József biztatott – amikor a címlapon jelent meg az első kis írásom, én voltam a legboldogabb ember. Majd az Új Szó, ott a Családi kör rovatban rendszeresen jelem meg. Amikor pedig a SZMÍT-hez kerültem, kinyílt egy nagyobb ajtó, több lehetőségem lett. Emlékszem, egy alkalommal Nagyváradon voltam egy írótalálkozón, és az ottani Reggeli Újság főszerkesztője panaszkodott, hogy nincs, aki jegyzetet írjon a lapba. Felajánlottam, hogy én szívesen, bár nem gondoltam komolyan, viccnek szántam. Attól a perctől kezdve azonban folyamatosan küldtem az írásaimat, és egy idő után azt éreztem, Nagyváradon jobban ismernek, mint itthon. Amikor pedig megjelent az első könyvem, könyvbemutatót szerveztek nekem. Egyre több lapban publikáltam, bár a szépirodalomra kevesebb időm jutott. Aztán 2006-ban, amikor beneveztem a jeligés év irodalmi alkotása pályázatra, és kiderült, hogy a novellám a két legjobb egyike volt, repestem a boldogságtól. Ez olyan erőt adott, hogy úgy éreztem, folytatnom kell ezt az utat. Soha nem mondom azt, hogy tudok írni, csak azt, hogy szeretek.

Nagy Erika - Fotó: Ugróczky István

– Ki vagy mi az, ami hat rád? Van példaképed?

– Mindenképpen a klasszikusokat kell megemlítenem. Imádom Jókait. Akkoriban sokan nem értették, hogyan tudom falni a könyveit. Azt hiszem, minden művét elolvastam. Igaz, a regényei nehezen indulnak, de én azt is élveztem. A mai napig előveszem és újraolvasom. Szeretem Mikszáthot, Stendhalt, Dumast, Tolsztojt… Úgy beléjük tudtam merülni, hogy állva, ülve, fekve, bárhogy képes voltam olvasni. Nosztalgiával tekintek vissza azokra az időkre. A kortársak közül is sokan vannak, akiket szeretek, sőt, akik segítettek is nekem. Még a nagyok is felhívtak és dicsértek, hogy csak csináljam. Grendel, Tőzsér, Duba…, és sokan mások. Mindenkit nem is tudok felsorolni.

– Köteteid Zsákutca, másVilág, Így élem a világom, Függönyön innen és túl, és a legutóbb Elmeséled? címmel jelentek meg. Hogyan látod, mi az, ami változott (vagy nem változott) benned az első és az utóbbi könyv megjelenése óta?

– Sok minden változott. Merészebb, kritikusabb lettem, és tabutémákhoz is hozzá merek nyúlni. Olyanokhoz, amelyek a szerzőt is megviselik lelkileg, de egy idő után meg is erősítik. Most gondolkodtam el azon, hogy egyszer egy könyvbemutatón megígértem, hogy a következő könyvem vidám lesz… Ez a könyv még nem született meg. Talán majd a nyugdíjas éveim alatt, talán, ha ott fent is úgy gondolják.

Nagy Erika - Fotó: Ugróczky István

– Mi az, ami írásra ösztönöz, inspirál?

– A legnagyobb inspiráció a határidő. A viccet félretéve: a legjobban az ösztönöz, ha valami felbosszant. Azt muszáj megírnom, akkor, azonnal, amíg a hév bennem van. Történjen a dolog velem vagy másokkal, mindenképpen átélem. Számomra rendkívüli inspiráció, ha bármilyen kicsi elismerést kapok. Lehet az dicséret, vagy olvasói visszajelzés. Olyankor azt mondom, megérte, folytatni kell.

– Cikkek, jegyzetek, riportok, szépirodalom: melyik áll a szívedhez a legközelebb?

– A jegyzeteket nagyon szerettem mindig, mert még ha az alaptörténet valós is, akkor is használhatom a fantáziámat. Most éppen interjúkkal dolgozom, ez az a műfaj, amely a legtöbb időt elveszi és a legtöbb felkészülést igényli. A szépirodalom szintén időigényes, arra másféle ráhangolódás szükséges. Úgy gondolom, hogy talán a riport az, ami legközelebb áll a szívemhez. Riportalanyaim nagy részét a szívembe zártam.

– Akik ismernek, pontosan tudják rólad, hogy mindig mindenkit meghallgatsz, rendkívül segítőkész vagy, és ami lenyűgöző és utánozhatatlan, ahogy „ezerrel pörögsz”. Magától adódik a kérdés: honnan van benned ennyi energia?

– Ez adottság, ilyennek születtem, édesanyám ugyanilyen volt, ő is mindig pörgött. Mindenben ilyen vagyok, otthon is, munkában is. Amikor úgy érzem, le vagyok merülve, nekem elég egy kis lazítás, egy kávé, friss levegő, és újra tudom folytatni. Talán ennek a pörgősségemnek, nyitottságomnak köszönhető, hogy rengetegen vannak az életemben, akik nagyon sokat jelentenek számomra.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)