Képzeljünk el egy mostanihoz hasonló, de szélsőségesebb apokalipszist. Járvány, árvizek, mérgező levegő, sugárzás, egyre kevesebb oxigén, egyre kevesebb túlélő az atombunkerekben. Képzeljünk el ebben a környezetben egy biztonságos helyet: föld mélyén lévő, sugármentesített betonbarlang, egy hatalmas bálterem, vagy inkább étkező.
Sokan mondják, hogy az embert emberré a halálfélelem, a haláltól való szorongás teszi. Az életösztön arra programozott minket, hogy mindent, ami a fajfenntartásra káros, negatív érzésekkel kapcsoljunk össze. És mivel a halál a fajfenntartás legveszélyesebb ellensége, a tőle való félelmünk a legelemibb, a legmélyebben dolgozó érzésünk. Egy tudományos álláspont szerint az állatoktól is az különböztet meg bennünket, az emel föléjük értelmi szempontból, hogy nálunk nemcsak a vészhelyzet esetén előtörő rettegésről van szó, hanem előre tudjuk, meg fogunk halni. Ádám és Éva ezt a szorongást (is) kapta büntetésül.
Habár a pszichológia négy-hat alapérzelmet különböztet meg (öröm, szomorúság, harag-düh, félelem-szorongás), a legerősebb mind közül a félelem. (Hiszen aki nem fél, az előbb utóbb belehal az óvatlanságba.) Ez a személyiségünk magja.
Képzeljünk el egy mostanihoz hasonló, de szélsőségesebb apokalipszist. Járvány, árvizek, mérgező levegő, sugárzás, egyre kevesebb oxigén, egyre kevesebb túlélő az atombunkerekben. Képzeljünk el ebben a környezetben egy biztonságos helyet: föld mélyén lévő, sugármentesített betonbarlang, egy hatalmas bálterem, vagy inkább étkező. Közepén hosszú asztal fehér terítővel letakarva, rajta drága porcelán tányérok, ezüst evőeszközök és gyertyatartó, huszonnégy főre terítve. Oxigénpalackok, pezsgő. Egy művelt, arisztokrata társaság: férfiak, akik minden körülmények között megőrzik hidegvérüket, udvariasságukat és nők, akik minden körülmények között elegánsak, kifinomultak. Hat kitöltött pezsgőspohárhoz viszont már csak öt ember érkezik meg. Ez a K2 Színház Búcsúkoncert című előadásának alaphelyzete.
A látványelemek lenyűgözően emelik a misztikumot. Az öt vendégre és a zongoristára millió beállásban látunk rá, (az asztalt leszámítva) minimális díszletben mozognak, mégis, mivel nincs főszereplő, mindig másvalakit emel ki a tér. (Ezt erősíti, hogy a legtöbb esetben nem a fókuszban álló személy a szólóénekes.)
A zongorista a Titanic fulladásig játszó zenészeire emlékeztet, jelen van, de mégsem. A vendégek viszont mind az öten félnek, és ezzel a félelemmel próbálnak megküzdeni. Van, aki kapaszkodni akar, megfogni valaki kezét, hogy a közösség érzése biztonságot adjon, de a próbálkozás kudarcba fullad. A rettegés mélyén az életösztön önzésre, elszigetelődésre kényszerít. Nem lehet bízni a másikban, mert ha elfogy a levegőd, senkisem adja oda önszántából az oxigénpalackját.
A dráma feszültsége egyre emelkedik, míg végül a végső kérdésben eszkalálódva zárul: Lehet-e méltón meghalni a halálfélelem szorításában? Ha igen, hogyan?
Azt gondolom, hogy olyan előadás született, amely bármely korban, bármely országban érthető és aktuális, mert az emberről úgy tud szólni, hogy lelkének legmélyebb régióit tárja fel.