Úgy (el)bántunk
az életünkkel, mintha
lenne belőle még egy.
Ám az élet –
akár a becsület.
Árszpoétika
Legyen benne
egy hűha!
egy hahó!
Tengerfenéken
úszó űrhajó.
Legyen benne
mindenek fölött
s előtt egy
méltatlankodó
NAHÁT!
Egy létező, aki
ami akaratlanul
mást is szeretni kezd,
nem csupán önmagát.
Ködvitéz, ki önfeledten,
rikoltozva
lovagol át a dombokon.
Valaki, aki éjjelente
cirmosan kocogtatja ablakom.
És bebocsátom.
És – ki nem mondom.
Legyen végül
egy lenge legyintés!
Kószáló remény.
Egyensúly,
sza
ka
dék
von
zó
pe
re
mén …
Kései Levél
Úgy (el)bántunk
az életünkkel, mintha
lenne belőle még egy.
Ám az élet –
akár a becsület.
Sókert. Időnként mindig
Ha szereznél nékem egy dobozt,
melyben nőiesen a múltat elrejthetném,
én, ki százévesen is kézen fogva járnék
felleges, magasztos gyermekkorommal:
(A walesi bárdok,
Nemzeti dal,
Macpherson búcsúja,
Tatjána levele Anyeginhez,
Anyegin levele Tatjánához,
Essex grófjának búcsúja Angliai Erzsébettől,
Catullus hencegései a másnap reggeli
párnák foltjairól,
Szeget szeggel,
Toldi...) – – –
Szerezz egyet valahonnan, és bedobozoljuk,
ahogy Páskándit, minden reggel, akkor
seggbe rúgták, parancsra, a Duna-deltában,
s ahogy Páll Laji szobrot gyúrt szappanból
mosó-szakácsnőknek tányér levesért, ugyanott.
(A parancs – parancs: Erről szót se!
Fejvesztés terhe alatt, soha! senkinek!...)
Csakhogy itt, a Sókertben, idők múltán és
hajak hulltán, trágya-rakás közben,
hevít ő kortyok után szóra tárulkoznak
peng ő fagyban is a seggberúgó néhai bakák:
„Miért is ne rúghatnák magyarral a magyart?”
„Jó magyar levente…” – leng egy könnyű dal, és
véssük nevét Biró Albert bakának,
ki valóban levente lett, éspedig néma,
Heltai Jenő bá tollán, a sókerti színpadon,
istentagadó idők azértis-Karácsonyán – –,
s ki Gézával ily viszonyba keveredett anno,
derék román talpasként; s most vallja szerzőnek
közlegény-keservét: „Ha nem rúgok, engem rúgnak
Nem? Laci!”
Erdélyben nincs is kitalált történet.
S jelzem: egy jó(ízű) téli trágyahordás
sok mindenre rácélozza lankadó figyelmünk.
S hány tél kell, míg Páll Lajival megihatsz
nyílt szavak közt, végre egy pohár vörösbort…!
És Albert elment. Géza is. Lajos is.
Együtt vágják a nádat sugársarlóval
az Úristen engesztelő b…ott Deltáiban,
hol senki se őr, senki se rab.
Csak nincs.
Aki maradt, és tehetné, s nem szól –
magára, magunkra vessen…
…De eljátszotta a leventét (Albi),
s nem akárhogy!
Reggelig nézném… – szipogta Sári néném
és az egész Vass utca. – Én istenem, be szép!
(Igaza volt.)
Szerezzük hát meg azt a dobozt szaporán!
Lépjünk be mind, fegyver nélkül
– és ha merünk! – az ajtaján.
Üljünk le végre szemtől szembe,
és: na lássuk!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. decemberi számában)