A különleges világa hatott rám. A marosszentimrei templomban című versének pedig a szikársága, a tárgyilagossága, ugyanakkor a szülőföld iránti mély hite. Nem hosszú vers. Megfogalmazza az örökös hűségét, indíttatását, hiszen édesapja Áprily Lajos volt.
Jékely Zoltánnak A marosszentimrei templomban című versét ismertem meg először, az Egyetemi Színpadon az erdélyi irodalmi estünkön ezt a verset én mondtam. Ha egy estre készülök, még ha az nem is önálló, hanem többen szerepelünk, akkor is elolvasok más verseket a szerkesztett műsor szerzőitől, így Jékelytől is.
A különleges világa hatott rám. A marosszentimrei templomban című versének pedig a szikársága, a tárgyilagossága, ugyanakkor a szülőföld iránti mély hite. Nem hosszú vers. Megfogalmazza az örökös hűségét, indíttatását, hiszen édesapja Áprily Lajos volt. Áttelepültek Magyarországra, ahol a középiskolát, egyetemet is végezte, itt kezdett dolgozni az OSZK-ban, a folyóiratokkal foglalkozott, hogy minél kevesebb dolga legyen, és több ideje az írásra. Mindig nosztalgiával gondolt vissza a szülőföldre, nagy hűséggel.
Tudtam, hogy Jancsó Adrienne férje. Én Jancsó Adrienne felfedezettje vagyok, mint Balassi Bálint szavalókörös. Hogy hogyan történt? Surányi Ibolya, a Balassi Bálint Szavalókör vezetője kötelezett minket arra, hogy részt vegyünk az Egyetemisták Országos Szavalóversenyén. Nyíregyházán rendezték, több campuson történt előválogató után került sor a döntőre. Akkor már túl voltam a bemutatott Embernek Fia című önálló estemen, amelyet az Egyetemi Színpadon tarthattam meg. Federico García Lorca A spanyol csendőrök románca című versét (Nagy László fordította) mondtam az estemen és a versenyen is; megjegyzem, Nagy László József Attila! című versével kerültem be a döntőbe. Jancsó Adrienne volt a zsűri elnöke, megdöbbentem, hogy engem szólítottak az első helyet kihirdetve. Megnyertem, de az igazság az, hogy osztott első helyet értem el. Jancsó Adrienne később instruktorom, mentorom volt, más Lorca-estre is beajánlott. Szerepeltem vele együtt, ő is nagyon sok Lorca-verset tudott, nagy repertoárja volt. A spanyol balladisztikus világ a magyar balladaköltészethez is közel áll, az érzelmi töltetét, érzelemgazdagságát, drámaiságát tekintve.
Jancsó Adrienne a Frankel Leó utcába is meghívott magához, ahol sokszor Jékely nyitott ajtót. Áprily is abban a négyszobás lakásban lakott haláláig. Amikor én odamentem, Jékely a cselédszobát foglalta el, mert az volt a legelszeparáltabb hely. Adrienne az egyik nagyon szép nagyszobában élt, berendezve a tárgyaival, zsákvászonra felrakott féldrágakő ékszereivel, szőttesekkel, párnáival. Minden a népi hagyomány, Erdély emléke volt.
Jékely ajtót nyitott, pár szót váltottunk, de nem közvetlenkedett, nem akart barátkozni.
Akkoriban szerkesztettem az Egyetemi Színpadon a Csak ami elemi, az maradandó (Rónay Györgytől vett idézet) című, a Nyugat harmadik nemzedékét megidéző estet. Jékely Zoltán, Weöres Sándor, Csorba Győző, Kálnoky László, Radnóti Miklós, Vas István versei, művei szerepeltek a műsorban, akkoriban leveleztünk. Felkértem, bíztam benne, hogy eljön az estre, vagy elvállalja – szerkesztési elvem szerint –, hogy elmondja az est végén valamelyik versét. De kedvesen megírta, hogy ő nem szeret szerepelni, nem jelenik meg hivatalos helyeken, az ünnepségeket sem szerette. Vas István közölte, az, hogy nem válaszolt, az is válasz, mert a hallgatás is egy válasz. A Radnóti emlékére írt nagy verséből, amely kéttételes volt, én csak a második tételt szerkesztettem bele a műsorba. Ezt zokon vette, és nem akart eljönni. Csorba Győző sem jött el. Ő, azt hiszem, azt gondolta, hogy az övé lesz az egész est. Mint szerkesztő lementem hozzá Pécsre, ott a feleségével kedvesen vendégül láttak… Sajnálom, hogy Csorba Győzőnek nem csináltunk egy önálló estet az Egyetemi Színpadon, mert megérdemelte volna, méltó lett volna a költészetéhez. Weöres Sándor eljött Károlyi Amyval, s az est befejezéseként felolvastak egy-egy verset.
Jékelyvel maradt találkozásszintű a kapcsolat. A kezembe került a novellái közül a Valencia, és úgy éreztem egy sugallatra, hogy filmet kellene belőle készíteni. Olyan, mint egy Fellini-világ, szürreális, furcsa idősíkok eltolásával. Gondolkoztam, hogy ki készíthetné el ezt a filmet, kit kellene megkeresni. Huszárik nem élt már, úgy éreztem, hogy Makk Károly meg tudná csinálni.
Találkoztam Zsolival, mert meg akartam osztani vele az ötletemet. Érdekelte a terv. Azt éltem meg a találkozáskor, hogy komolyan vette a lelkesedésemet, meg hogy én a filmtervet jónak látom, s azt is, hogy Makk Károllyal akarok találkozni.
Odaadta tehát nekem a folyóiratokat, amelyekben megjelent A halászok és a halál ciklus, hogy ezt is vigyem el a rendezőnek, mert ez is az a jékelys világ, mint a Valencia; látomásos, szürreális, álom, valóság keveredése. Az írásokat dedikálta Makk Károlynak, úgy vittem el a megbeszélésre. Makk Károllyal a Budapest Szálló presszójában ültünk le beszélgetni. Az én szerepem annyi volt, hogy ezt kigondoltam. Makk Károly tudta, hogy ki Jékely, ismerte a novelláit, érdekelte a film ötlete. Annyira filmszerűen írt, hogy látod magad előtt a sikátort, a lepukkant házat, ahova felmegy, a fiatal prostituáltat, a miliőt, ahova belecsöppent, hallod a recsegő-ropogó lemezjátszón a dallamot… Látomásos história, buja is, minden képsor megelevenedik.
Sajnos akkor kezdte Makk az Egymásra nézve című film forgatását, megvoltak a szereplők, a forgatókönyv. Így az ötlet ötlet maradt. Elszállt a pillanat.
Amikor írtam a PhD-mat erről a nemzedékről, Jékelyvel a középpontban, Valóság és álom határán címmel, akkor még többet foglalkoztam az Álomnaplójával, s vizsgáltam, hogyan is születtek ezek a különös hangulatú versek és novellák. Vallotta, hogy ezek álomból fogantak. Beszélt is arról, hogy amikor alszik, mindig mellette van egy jegyzetfüzet. Ezt Lator Lászlónál, Lengyel Balázsnál is lehetett olvasni a tanulmányköteteikben. Soha nem volt szabad őt felébreszteni. Ami ébredéskor az eszébe jutott, azt leírta, és ezekből az álmokból született a novellái, versei jó része. Az egyik kedvencem ez a négysoros:
Vesztőhely a világ végén
AZ ÁLDOZAT KILÉTÉT AZ ÁLOM NEM ÁRULTA EL
A világ végén állt a tönk.
Egy kéz rányomta a fejét.
Félhold bárd villant odafönt –
Örökre csend lett és sötét.
(1975)
Migrénes volt, erős fejfájástól szenvedett, ezért sem volt szabad őt megzavarni. Akik közel álltak hozzá, és meghaltak, Halász Gábor, Szerb Antal, írásaiban megjelennek. A féltestű Szerb Antal lebeg a szobán át, ezek a víziók látomásos költői képekben jelentek meg. A Valencia is biztosan több életrajzi motívumot magában hordoz. Ha elolvasunk egy Jékely-novellát, akkor az egész személyiségét érezzük, tudjuk, a belső titokvilágot is. Szeretett horgászni, szerette az unokáit, szeretett az Áprily-völgyben időzni, a Pisztráng-ötöst hallgatni, A halál és a lányka ciklus állt hozzá közel, meg Mozart, Beethoven, Bartók zenéje.
Jékely vonzódott a francia költőkhöz. Édesapja, Áprily Lajos költészetében az erdélyi táj klasszikus költői formákban jelent meg. Jékely vívódott, hogy inkább a francia körhöz vonzódik, hogy szembefordul apjával, nem apja vonalát követi. 1975-ben írta meg tisztelete jeléül az Apa-váró (Nagyenyed, 1920) című versét. Nagyon szeretem ezt a versét, de most olvassuk csak néhány sorát:
Kapuban állva, kisfiu, mezítláb,
piszkál lábujjal százlábut, gilisztát;
hosszan bámul pókhálót, hangyajárást,
hogy könnyebbé bűvölje azt a várást…
És végre csengő, áldott kis-harangszó,
megváltón s meg-megszázszorozva hangzó,
hogy elfeledkezik minden bajáról!
Mert a Kollégjum kapuja kitárul,
s az utca végén, fölnyesett, nyakigláb
akácok alján ott-terem, akit várt,
és jön-jön, hosszú léptekkel sietve,
hóna alatt száz dolgozat-füzettel.
Apollinaire költészete meghatározó volt számára, valamint a stílus, a világlátás s a naplói, hogy leírja az utazásait, füzetekbe. Később a kutatásaim során, Adrienne-nel való beszélgetések közben derült ki, hogy egy ládában tartotta ezeket a füzeteket, keveredtek, mert hirtelen ötletből vett elő induláskor egyet-egyet, és abba írta az úti emlékeit. Ha hivatkozott valamire utazásaikor, bement az adott könyvtárba, és azt kontrollálta. Igazi filosz volt. Erdélybe szívesen járt vissza, az irodalmi élet, az emlékei mindig fontosak maradtak számára… örök érvényű világ volt.
Ha belelapozunk a novellás-, versesköteteibe – Győry János fantasztikus munkát végzett, adott is nekem kötetet, amit Jékely halála után a hátrahagyott írásokból rendezett, szerkesztett –, a korai verseiben is az hatott rám, hogy olyan pontossággal írt magáról:
Néha ugy érzem, hogy Jékely Zoltán,
Jékely Zoltán nem is én vagyok:
Ő csak fortélyos szerkezet, amellyel
A jelent nézi egy halott.
(1935)
Vagy a jövőnkről szólva:
Új évezred felé
Mi kétezerben nem élünk, szegénykém,
az új évezred nem lel itt bennünket;
fekszünk a mélyben, s az ég régi kékjén
fenn, fenn különös új gépek keringnek.
Lebontották a házat, hol születtünk,
– mint a Tabánt. Agyunk, székünk elégett.
Sok könyvünk méltatlan kezekben eltünt –
s hová lettek alakunkról a képek?
Az útakon új cipők nyikorognak,
más ruhában más lányok lengedeznek.
Mint lelke eldugott öreg boroknak:
az álmunk egyre sűrűbb, édesebb lesz.
Tovább lóbálja felettünk az égen
az idő a napot, e lassú ingát,
s úgy alszunk már, mint földünk más felében
a kőbepólyált, hosszucsontu inkák.
(1935)
Döbbenetesen modern hangja hatott rám.
Amikor dolgozott, amikor valamire készült, akkor arra koncentrált, amint a fotóin is jól látható az elmélyült, inkább befelé figyelő arc minden rezdülése. Zsoli szerette a szép nőket, a verseiből is kiolvashatjuk a rajongó, Szent György napján született (1913. április 24.) hódoló finom gesztusait; de Zsoli temetése után, amikor Adrienne bevonult a kórházba, hogy ott hozzák őt rendbe, kérte, látogassam meg; azt mesélte nekem, hogy Zsoli azt mondta neki halála (1982. március 20.) előtt: Te voltál az igazi asszony!
Álmomban mondá
J. A. MŰVÉSZNŐ VALLOMÁSA
„Ha por vagyok, hát por: de robbanó!
Nem tűnök el a földről, mint a hó.
Elvisznek autóval, elvisznek vonattal,
el engem aranynak, el engem ezüstnek,
égbeható lángnak, földönfutó füstnek,
visznek a férfiaknak és a nőknek,
termékenyítsem, gazdagítsam őket.”
(1941)
Mindig délelőtt írt, néha délután is, aztán kóborolt. Nagy összejöveteleket is tartottak a lakásán. Adrienne mesélte, hogy amikor ő elutazott, és visszajött valamelyik előadóestje után, mindig megvárta, hogy világos van-e fönt, nem csatlakozott a társasághoz, tiszteletben tartotta Zsoli magánéletét.
Híres történet, hogy Tamási Áron rájuk bízott valami bort, amit ők megittak, és vízzel töltötték föl a demizsont. S mikor hallottam ezt a legendás történetet: Kormos úgy tréfálta meg Jékelyt, hogy a Fehér virág című versét francia fordításban odaadta neki, és megkérte, hogy fordítsa le magyarra. Aztán előadták, hogy egy másik költő is lefordította ezt a verset, és odaadták neki az eredetit, Kormos István Fehér virág című versét… Jékely mit sem sejtett a turpisságról: nem könnyen, de elismerte, hogy az jobb, mint az övé. Csak ezután vallották be a tréfát.
Hallatlan befelé forduló férfi, aki a megjelenésével, személyiségével hatott. Kicsit szarkasztikus, csippentős humorú személyisége, beszédstílusa lenyűgözött, amikor találkoztunk s beszélgettünk.
Érdekes, hogy Kölcsey számára a Himnusz egyáltalán nem volt jelentős költemény, a Vanitatum vanitast tartotta annak. Jékely is… Voltak nagy versei, amelyeket ő nem tartott annak. Szigorú volt saját magához.
Alapműnek gondolom A Missa pro pauperibus hallgatása közben versét:
…Halálom után
a koponyám
gurítsátok ide messziről,
a világ túlsó végiről,
hadd visszhangozzék benne ez a
mennyei muzsika,
s az imádság szava
a betegekért s a szegényekért,
s mitől most szinte szétveti a gond:
szegény magyarokért,
kiknek sosem volt ily szép templomuk,
s ha lett volna, sem állna ma –
Nekik köszönheted, finom világ,
ezt a muzsikáló csodát,
nekik, akik rongyos zászlók alatt
csontjaikból raktak védőfalat,
vérük sarából vályog-sáncokat.
Tudd meg, te Szerecsen Király,
ki állsz anyám szentelt gyertyáinál,
lángjuk nem csak érette ég,
de minden halottaimért,
Balassiért és Zrínyiért,
Bethlen Miklósért és Petőfiért,
s a földért, mely nevelte őket,
s kínált végtére magán- vagy tömegsírt,
és hányszor megdúlt temetőket!…
(Bécs, Stefansdom, 1964. augusztus 12.)
Nem volt ünnepelt költő életében. Kenyeres Zoltán azt mondta A valóság és álom határán – Jékely Zoltánról című kötetem bemutatójakor (amelynek szerkesztője a kiváló Hegedős Mária volt, s a Hungarovox adta ki), hogy Jékely pechje az volt, hogy Weöressel egy évben született (mindketten 1913-ban). Jóban voltak, figyeltek egymásra, leveleztek, de Weöres mindig nagyobb publicitást kapott. Jékely nem tartozott a nagy kánonhoz. Tandori Dezső fedezte fel újra őt!
Alkalmam volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban Jékely-kamaratárlatot csinálni. Nagy segítség volt, hogy bekukkanthattam egyszer a szobájába, láttam, hogy szerette és őrizte az utazásain szerzett tárgyakat. A kéziratai szöggel voltak átszúrva, köveket őrzött. Imitáltam a látottakat…
De igazán azért volt szép, mert Katulic László, aki képzőművész is, a versmotívumokból – én választottam ki az irodalmi anyagot – a sárkánymotívumot, Szent Györgyöt, a dárdáját is gipszbe öntötte más versmotívumokkal együtt. Jékely festményeiből, a relikviákból, székekből, íróasztalból, fontos tárgyak elrendezésével, a gramofonjával, lemezeivel egy szentélyt varázsoltunk Jékely emlékére.
Örülök, hogy volt olyan pillanat az életemben, amikor az ő légkörében, az aurájában lehettem, hogy egy-egy apróság, ami hasonló, akár gyűjtési szenvedélyben, zenei világban, az rokonlelkűséget mutatott – a barátainak akár rókatáncot is bemutató zárkózott költővel.
Bevallom, a Sárkányt ábrázoló kis gipszképet hazahoztam emlékbe, amikor elbúcsúztam a múzeumtól.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)