Mackowiak 1995 óta évente rendez olyan „történelmi kliniko-patológiai konferenciákat”, amelyeken szakemberek (törvényszéki orvosok, orvostörténészek, történészek) igyekeznek fényt deríteni ismert személyiségek betegségeire, haláluk okára.
A lengyel származású amerikai orvosprofesszor, Philip A. Mackowiak Post mortem című kitűnő kötete 2007-ben jelent meg. Mackowiak 1995 óta évente rendez olyan „történelmi kliniko-patológiai konferenciákat”, amelyeken szakemberek (törvényszéki orvosok, orvostörténészek, történészek) igyekeznek fényt deríteni ismert személyiségek betegségeire, haláluk okára. Az említett kötet a hadvezér Nagy Sándor, az Orleans-i szűz, Jeanne d´Arc, a zeneszerző Beethoven vagy a rejtélyes amerikai költő, E. A. Poe patográfiáit tartalmazza. Egy újabb, 2013-ban megjelent Diagnosis Giants című konferencia-kötete pedig nem „fél” hozzányúlni olyan emberek intim szférájához sem, mint a vallásalapító Buddha, a tudós Darwin, az amerikai elnök Lincoln vagy az olvasóim közül korábban születettek által „jól ismert” V. I. Lenin. A „stendhali” utat követő esszék főleg az orvostudományban jártas olvasók számára nyújtanak hiteles, olykor megdöbbentő patográfiai adalékot az illető életrajzához. Kevésbé hiteles patográfiai elemeket is tartalmazó sztorikat adnak közzé a nagy olvasottságnak örvendő Nyáry Krisztián-könyvek. Van tehát igény az ismert személyiségek betegségeinek, haláluk körülményeinek megismerésére.
Az 1821. december 12-én a normand nagyvárosban, Rouenben született Gustave Flaubert gyakori szereplője a patográfiáknak. Tömör életrajza, időrendi sorrendet követve, megtalálható az angol orvos, Julian Barnes magyarra is lefordított és Flaubert papagája címmel, 1989- ben kiadott könyvében. Flaubert apja, Achille-Cléophas Flaubert a roueni Hôtel-Dieu kórház sebész főorvosa. Apja foglalkozása nemigen vonzza, annál inkább a történelem és az irodalom. A roueni líceum diákjaként már írogat. Korán megismerkedik a szerelemmel is. A plátóival – beleszeret egy német zeneműkiadó feleségébe – és a testi szerelemmel egyaránt: anyja egyik szobalánya révén. Tizenöt éves korában megkezdődik tehát az a „tevékeny és sokszínű szerelmi pályafutás” (J. Barnes), amely a patográfia szempontjából meghatározó lesz egész élete során.
Az 1840-es évek eleje Párizsban találja őt: joghallgató. Mégsem lesz belőle doktor: 23 éves korában elszenvedi első epilepsziás rohamát. Ez alapvetően meghatározza további életútját: az újabb rohamoktól való félelme a család új, Croisset-i otthonához köti őt. Francis Schiller orvostörténész szerint kezdetben általában két rohama volt hetenként, később a rosszullétek ritkábban jelentkeztek, sőt volt esztendő, amelyet roham nélkül élt át. Ma már nem deríthető ki, mitől lett epilepsziás Flaubert. Az epilepsziás roham sok esetben ugyanis csak tünet, valamilyen alapbetegségé. 1982- ben jelent meg H. és Y. Gastaut „Gustave Flaubert betegsége” című értekezése Párizsban. A szerzők több lehetőséget vetnek fel „alapbetegségként”: újszülöttkori nyakszirtsorvadás, érfejlődési rendellenesség, a bal agyfélteke halánték- és tarkócsonttáji sérülése. A legtöbb orvos-szerző utóbbira gyanakszik, de mindenképpen egy viszonylag friss koponyasérülésre. Az újszülöttkori sérülés vagy a veleszületett anomália kevésbé valószínű. Mindenesetre Flaubert rosszul viselte ezt, depressziós lett, sokszor hónapokig nem mozdult ki a lakásából. Ez a szobafogság azonban hosszú távon jótékony hatásúnak bizonyult – véli az orvos, J. Barnes, – az írói életmódhoz szükséges magányt és állandóságot biztosította Flaubert számára. Talán az epilepsziások depresszióra hajlamos hangulata is közrejátszik abban, hogy még 25 éves korában is kételkedik: képes lesz-e valaha is írni olyan jót, amit ki lehetne adatni. Barnes szerint azonban e kételkedés mögött ott lappang a bizakodás: „Ha egy napon mégis megjelennék, teljes fegyverzetben teszem majd.”
E fegyverzet 1856-ban villan egy nagyot: megjelenik leghíresebb regénye, a Madame Bovary (Bovaryné). Modellje egy Rouen környéki tisztiorvos nagyravágyó felesége volt. Bovary doktorról, tehát a férjről, nagyszerű esszét írt a felvidéki gyökerű orvos-író, Magyar Imre (1910–1984) belgyógyász-professzor. Ebből az esszéből csupán egy, az irodalomtörténészek számára ismert/félreismert adatot idézünk. Talán az olcsó és felületes érdeklődés, hogy kiről írta az író a regényt, váltotta ki Flaubert-ből az ismert kijelentést: „Bovaryné én vagyok!” „Szó sincs erről – állítja Magyar Imre –, ha Flaubert egyáltalán azonosította magát Bovarynéval, ez csak gúny lehetett, válasz a kulcsregényt szimatolók hadának.” S bár a regény fogadtatása nem egyértelműen volt pozitív, a Bovaryné irodalmi sikere Flaubert-t egyszerre a realista írógárda (Maupassant, Zola, a Párizsban letelepedett orosz Turgenyev) vezérévé léptette elő.
A patográfusok egyre hanyatló egészségi állapotának tudják be, hogy Flaubert aránylag kevés regényt írt: Szalambó (l862), Érzelmek iskolája (1869), Szent Antal megkísértése (1874) és a befejezetlen Bouvard és Pécuchet (1881). De vajon az epilepszián kívül miben szenvedett még az irodalmi siker után a társadalmi sikert is elért író? Julian Barnes mutat rá, hogy bár az irodalomtörténet-írás gyakran Croisett-i remetének tartja Flaubert-t, valójában sokat utazott.
A patográfus számára e lista legfontosabb állomásai a Közel-Kelet országai. A 29 éves író ugyanis itt szedte fel azt a betegséget, a vérbajt (szifiliszt), amely harminc év múlva valószínűleg a halálát is okozta. Flaubert megírta egyiptomi utazása történetét, amely 2000 óta magyar nyelven is olvasható Kamocsay Ildikó fordításában Egyiptomi utazás cím alatt. A több mint másfél évre sikeredett utazás 1849. október 22-én indul Croisett-ból és ott is végződik 1851. június 16-án.
A 2006-ban Irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett török író, Orhan Pamuk Isztambul. A város és az emlékek című önéletrajzi vonásokkal telített kitűnő könyvében áttekintést ad a 19. században a török fővárosban (is) megfordult európaiakról. Könyve 31. fejezetének címe: Flaubert Isztambulban: Kelet, Nyugat és a franciabetegség. Pamuk jelzi, hogy Flaubert-nek nem sok öröme telhetett a török főváros szépségeiben. Konstantinápolyba érkezésük másnapján írja Louis Bouilhet nevű barátjának, hogy legnagyobb gondja a hímvesszejével van. „… a Bejrútban elkapott betegségtől péniszén hét chancre (fekély) keletkezett, melyek később egyetlen nagy sebbé forrtak össze” – írja Pamuk. „Minden reggel és este gyógyszert kell szednem nyomorult péniszemre” – panaszkodik Flaubert. Először azt gondolta, hogy a franciabetegséget egy maronita keresztény lánytól kapta, ám később már egy „török nőcskét” gyanúsít a fertőzés forrásaként. „Töröktől vagy kereszténytől? – írja barátjának, majd cinikus hangon így folytatja: Íme, a keleti kérdés egyik új aspektusa!” (A „keleti kérdés” a balkáni nemzetállamok kialakulásával kapcsolatos problémák gyűjtőneve.)
Ideje, hogy megálljunk a szépíró Pamuk által közzétett történetben, és átadjuk a szót a patográfusnak. Az idézett sorokból egyértelmű, hogy Flaubert a szifilisznek első, korai stádiumában szenvedett, amelynek fő tünete a péniszen megjelenő fájdalmatlan „kemény fekély” (ulcus durum, sanker). Guy Maupassant a tanítványa, barátja – egyesek szerint a törvénytelen fia – volt Flaubert-nek és ugyancsak szifiliszben szenvedett. Amikor kiderül, hogy vérbajos, így ír egyik barátjának: „Vérbajom van, végre, igazi, nem holmi nyomorúságos kankóm… És büszke vagyok rá, a bajomra, és mindenekfölött megvetem a polgárokat (akiket lényüknél fogva elkerül).” Nos, ez a vérbaj igazi veszélyét fel/el nem ismerő cinizmus jellemző Flaubert-re is, akitől szintén nem állt távol a polgárpukkasztás.
Ismét csak Pamuknak adjuk át a szót, aki egy jellemző történetet mesél el Flaubert-ről. Flaubert még Konstantinápolyban is, már betegen is, ellátogat egy bordélyházba! A „madám” a saját lányát ajánlja fel a jeles vendégnek. A lány azonban arra kéri az írót, ugyan mutassa meg a péniszét, mert egy beteg emberrel nem fekszik ágyba. „Mivel féltem, hogy meglátja a sebemet, sértésnek vettem a dolgot, és távoztam a helyszínről!” – fejezi be a történetet Flaubert a barátjához írt levelében.
A nemi szervén lévő „seb” tehát arra utal, hogy Flaubert nemrégiben kaphatta el a vérbajt. A szakirodalomban van azonban egy ellenvélemény is. A Flaubert „egyiptomi utazásához” kitűnő előszót író PierreMarc de Biasi idéz egy, a keleti út megkezdése előtt írott levélből. Flaubert e levélben így vall barátjának: „Barátod, úgy tűnik, a szifilisz nevű nyavalyától szenved, melynek eredete az idők homályába vész. A kezelés csak a tüneteket szünteti meg, ám a betegség mindig újra felüti a fejét. Idegbetegségem, amely időnként még mindig kitör rajtam, és amiből nem is gyógyulhatok ki abban a környezetben, amelyben élek, valószínűleg szintén e másik bajban gyökeredzik.” E levél alapján De Biasi úgy véli, Flaubert a szifilisszel még joghallgató korában fertőződött meg, amikor bejáratos volt a párizsi nyilvánosházakba. Keleti útjára tehát már „vérbajosként” indulhatott. A kissé homályosan fogalmazott levélből – nem tudni, saját betegségére vagy általában a vérbaj eredetére utal-e „az idők homálya” – sejthető, hogy Flaubert a még mindig időnként rohamokban kitörő epilepsziáját – „idegbetegségem” – is a szifilisz következményének hiszi. Bár e feltevés aligha fogadható el, teljesen nem zárható ki. A szifilisz ugyanis nem helyi – a nemi szervekre lokalizált – betegség, hanem az egész szervezetet megtámadó kór. Igaz, hogy az érrendszerben – ennek megtámadottsága vitte sírba Ady Endrét –, illetve az idegrendszerben, az agyban okozott baj tünetei általában csak a III. stádiumban, tehát a fekély után 20-30 évvel jelentkeznek, ám korai megjelenésük sem kizárt. Ilyen korai megjelenés juttatja majd elmegyógyintézetbe Maupassant-t is.
Ha majd előkerül Flaubert kézirata keleti útja további szakaszairól, számos újabb, a patográfus érdeklődésére is számot tartó adat láthat napvilágot. Olyan például, mint amire az Egyiptomi utazásban a kairói Hadély prostituált táncosnővel történt közösülésekor – Flaubert az „üzekedés” szót használta! – felfi gyelt: „Lefeküdtünk a gyékényre – kemény, friss hús – bronzfenék – nagy, csonkított szeméremajkak, a szőrzet leborotválva…” Flaubert nem véletlenül f gyelt fel az egyiptomi hölgy szeméremtestének „csonkított” állapotára. Tudta jól, hogy a klitorisz (csikló) eltávolításának – sajnos, még a muszlim világ egyes helyein ma is gyakorolt „műtéte” – mivel jár. Amikor visszatér Párizsba, és kedvese, Louise Colet szemére hányja az egyiptomi erotikus kalandjait, Flaubert így védekezik: „A keleti nő olyan, mint egy gép; nem tesz különbséget férfi és férfi között, ami fizikai élvezetét illeti, hát nem lehet túl nagy, mivel idejekorán levágják a pöcköcskéjüket, ahol az élvezet székel.”
Végezetül essék szó a patográfiák leggyakrabban tárgyalt kérdéséről: mi lehetett Flaubert halálának közvetlen oka. Flaubert hirtelen, 58 éves korában, 1880. május 8-án hunyt el. Teteme nem került boncolásra, így csak az addigi életvitelére, ismert (?) betegségeire – epilepszia, szifilisz, krónikus higanymérgezés, mint a szifilisz-kezelés mellékhatása – támaszkodva mondható ki retrospektív (visszatekintő) diagnózis. A dohányzásán kívül szenvedhetett magas vérnyomásban, cukorbetegségben, hogy csak a szélütés (stroke) ma ismert leggyakoribb rizikófaktorait említsük. Jules Barnes, az orvos így foglalja össze a történteket: „Flaubert felkelt, forró fürdőt vett, szélütés érte, elbotorkált a dolgozószobájában álló pamlagig; ott találta, már haldokolva, az orvos, aki később kiállította a halotti bizonyítványát.” Boncolás nem történt. 1960-ban a párizsi Pierre Gallet orvosdoktori értekezésének a következő címet adta: „Feltéve, ha Flaubert, az Ön betege lett volna, mi lett volna az Ön diagnózisa?” Nos, több mint 60 év elteltével a kérdés még mindig alig megválaszolható.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)