Ritkán jut el egy szlovák író ahhoz, hogy eltöprengjen, milyen egy nemzeti kisebbséghez tartozó írónak lenni. Egyrészt, mert elmerül a saját közösségében, és sokszor nem talál okot arra, hogy elgondolkodjon, hogyan élnek más közösségben működő kollégái.
Ritkán jut el egy szlovák író ahhoz, hogy eltöprengjen, milyen egy nemzeti kisebbséghez tartozó írónak lenni. Egyrészt, mert elmerül a saját közösségében, és sokszor nem talál okot arra, hogy elgondolkodjon, hogyan élnek más közösségben működő kollégái. A kisebbségek megvizsgálásának körülményei elkerülték a figyelmemet. Nem szabad akaratomból, nem is valami hirtelen és kimagasló érettség következtében, hanem mert szülővárosom, Eperjes környéke elválaszthatatlan kapcsolatban áll a kisebbségekkel. Magyarok, ruszinok, ukránok, lengyelek, csehek, németek – fiatalkoromban az ország keleti részén az összes nemzet olyan szorosan érintkezett egymással, hogy létezésük és megnyilvánulásaik természetes érzéssel töltöttek el.
Más nyelvek közelsége és érzékelése egy dolog. A nyelv védelme, fejlesztése, finomítása viszont más kérdés. Még a rendszerváltás előtt az egyik barátom, egy görög-katolikus pap elmondta nekem, hogy népszerűsíteni kezdte a ruszin nyelvet a nyilvánosság előtt és a görög-katolikus egyházban. Az első pillanatban úgy tűnt számomra, hogy ez a szlovák nyelvi integritás eróziója. Eleinte túlságosan hiú voltam, viszont ez gyorsan elhalványult etnikai hovatartozásom feltárásával. Nem sokkal később hasonló aggodalomról, mi több, gyanúról hallottam valami sötét múlttal kapcsolatban, amikor Kassán, Márai Sándor szülőházánál leleplezték az író emléktábláját. A titokzatos, sötét múltról szóló szóbeszédek ebben az esetben is eloszlottak, és feltárult a világhírű szerző valódi képe. Mivel az igazi értékek mindig a felszínre kerülnek, és képesek fennmaradni, így történt ez a kassai származású Márai esetében is. ,,Szülőföldem a magyar nyelv” – mondta az író, és ezzel egyetemes igazságot fogalmazott meg minden nemzet és minden nemzetiség írójáról. Mi lehetne fontosabb egy író számára, mint a zseniális nyelv, amellyel világát formálja, értékrendjét bővíti, és amely csúcspontjaiban a mindent átható emberi értékeket érinti? Elgondolkodtató tehát, milyen is lehet kisebbségi írónak lenni. Nem lehet, hogy a kisebbség csak optikai csalódás, főleg, ha az írónak öt, tíz vagy akár negyvenmillió nyelvtársa áll a háta mögött? Ezt a valóságot figyelembe véve úgy vélem, minden író elsősorban a környezetében kommunikál az irodalom segítségével. A társadalmi többséghez tartozó írókkal ellentétben azonban nem egy, hanem három célközönséggel is rendelkezik: a közvetlen környezetén kívül lehetnek olvasói a társadalmi többség nemzetében, ugyanakkor felszólalhat a többségi társadalom nyelvi környezetében is, tehát az országban, ahol él. Ennek a szerzői hármasságnak nagyszerű példája volt Grendel Lajos kiváló prózaíró és kiemelkedő ember, aki briliáns prózájával a magyar–szlovák határ mindkét oldalán megnyerte az olvasókat. Persze lehet, hogy tévedek, de nekem úgy tűnik, hogy kisebbségi írónak lenni a mindennapi élet szempontjából is nehéz. A szerző valószínűleg olyan gondokkal is küzd, amelyek számunkra ismeretlenek. De az olvasók szolgálata szempontjából – nemzetiségtől függetlenül –, mint olvasó, úgy vélem, az ő munkássága a legfelemelőbb.
A tavaly jubiláló, magyarul író Hodossy Gyula is jó példa arra, hogy egy irodalmi alkotás nemcsak önmagában jön létre és él tovább, hanem a szerzőnek a korra való ráhangolódásában is. Mi a kontextus tehát Hodossy Gyula esetében? Több tény is felkeltette az érdeklődésemet az életéből. Például a református egyház presbitereként végzett munkája. Az egyházban való tevékenykedés és a gyülekezethez való csatlakozás nem volt olyan népszerű a múltban, mint manapság. Munkásságának ebben a részében egészen világosan látok egy bizonyos szerzői kontextust. Egy magyarországi recenzió is erről tesz tanúbizonyságot: Hodossy írásának felépítése furcsa egyházi konstrukciónak tűnik – írja Zalán Tibor az egyik recenziójában.
A rendszerváltás után jelentős szerepet játszott a magyar nyelvű környezet kulturális, társadalmi, irodalmi és politikai életének megújításában. Felkeltette az érdeklődésem a cserkészet újjáélesztésében való részvétele. Egy költő életében figyelemre méltó tevékenységnek tartom a gyermekekre és az újságírásra szentelt időt. Meglehet, hogy ez a téma távol áll az irodalomtól, de akárcsak presbiterianizmusának, akár a totalitárius rendszerrel való dacolásának, a cserkészetnek is van közös nevezője a korábbi eseményekkel. Ez dacol a kényelem, az egyszerű gondolkodás, a bólogatás többségi áramlatával.
A kis közösségek lesznek a példaképeink mindaddig, amíg a többségi társadalmak ugyanazokba a hibákba esnek bele. A társadalmi tévedésbe esés szinte rendszeres jelenség a nagy és látszólag erős társadalmakban.
A cserkészet a dac egy bizonyos formája is – a kényelem, az egoizmus és a vonakodás ellen. ,,Naponta egy jócselekedet” – szól a cserkészet egyik fő alapelve, és ha az író átveszi ezt a cserkészigazságot, beleértve azt a hitet, hogy a cserkészek egymás testvérei, akkor nem férhet kétség Hodossy Gyula egyéb irodalmi összefüggéseihez. Nevezetesen – semmi sem marad következmények nélkül, semmi sem megy el mellettünk anélkül, hogy nyomot hagyna a lelkünkön…
…A díjak nem lényegesek, ami viszont kulcsfontosságú, azok a nyomok, amelyeket az író ember hátrahagy. Mert mi is függünk mások sorsától, nemcsak mások a miénktől.
Fordította: Reczai Lilla
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)