Hallak, s félek, hogy te csak én vagyok bús egyedül, s az
őrület izzik vén koponyámban. Ismerem én ezt!
Fajtám százezer éve megéli az elme halálát.
Non equidem invideo; miror magis: undique totis
usque adeo turbatur agris
Sorsod ugyan nem irigylem, bár bámullak – a bajtól
Messzi határunk oly hangos!
(Vergilius)
HANG
Ébredj!
Tárd ki az ablakod! Ősz van; rosszak az álmok,
s házad mélyén vak szívvel reszketsz egyedül most.
Nézd, a kevély nap, rőt sugarakkal járja a rétet!
PÁSZTOR
Távoli hang, jöjj!
Jöjj! Hadd lássam az arcod! Mert te, ki szirteken átszólsz,
most megijesztesz!
HANG
Nem kell, hogy félj! Itt vagyok, erre,
ím, hol a parton borszín lánggal ájul a hullám.
s vad, buja orkán meztelen égből ökleit ejti.
PÁSZTOR
Hallak, s félek, hogy te csak én vagyok bús egyedül, s az
őrület izzik vén koponyámban. Ismerem én ezt!
Fajtám százezer éve megéli az elme halálát.
HANG
Kérlek, régi barát, ne emészd magadat! Te – te vagy, s én
egykoron elhagytam szigetünket!
PÁSZTOR
Távoli tájak!
Elcsalták azokat, kiket ábránd és a kalandvágy
megfertőzött. Hát te is ily’ mód ostoba voltál?
HANG
Hidd, nem a forró vér vitt engem a messzi vizekre!
Én nem vágytam a féktelen és vad vízfalak árját!
Én nem vágytam villámoktól terhes egeknek
őrült arcait újra megélni a végtelen éjben.
PÁSZTOR
Mondod, s én hiszem azt: nem az önzés vett el e földtől.
Mégis rossz elmémre telepszik a félsz, hogy a léted
égi határokon túl a végtelen űrbe repült át.
HANG
Már tudod, annak kellett lennem, kit csak az ég bír,
föld már nem lehet úr rajtam.
PÁSZTOR
Ó, a halál! Iszonyú rémként szól mégis a mélyből!
HANG
Más a halál! Más ég és más táj. Nézz fel az égre!
S hallgasd angyali hangját. Rőt patak szép dala szálldos,
s fák folyosóján reggeli fény zsong.
PÁSZTOR
Föld a hazám, s mind benne, mi szép és jó. De te múlt vagy.
Romló húsodon ébred nyüzsgő lárvahad. Én már
nem láthatlak többet e réten! Nem vagy egész már!
Léted eloszlott…
Inkább mondd, hogy vett el a végzet?
Távoli tájak ölén?
HANG
Vad harc dúlt, és besoroztak,
Rabként vittek a gályák dögszagtól haragos part
öblein át, hol a hús feketén füstölt, s a halottak
tornyai nőttek. Óh, az a bűz, és rengeteg állat
ronggyá tépve hevert lenn. Borzalom mind, ami ott volt,
mit soha emberi szó el nem mondhat.
PÁSZTOR
Bizonyára
szép s nemes éveket is éltél…
HANG
Nemes éveket? Rég volt!
Mégis látom a tengert, dús arany alkonyok gyúltak,
s vízre omolva a sápadt holdfény űzte hajónkat
északi tájakon át, hol jégsziklák dideregtek
gyilkos fagynak zord iszonyában.
Mennyei táj ez…
S láttam más szép földeket is. Palotákat a tópart
vad meredélyén, s messze a templomok oszlopos éjén
járva merengtem. Nap nap után éltem gyönyörök közt.
PÁSZTOR
Aztán jött vér, harc, tűz, éhe az emberi bűnnek…
HANG
Tudnod kell, a halál, mégis koszorúja a létnek!
PÁSZTOR
Engem a nyájam s kunyhóm tart meg, jó nekem itt, hol
kandallóm tüze vár rám, s a nap isteni trónján
földemet élteti.
HANG
Óvd hát éltedet, s járj e világban
tiszta örömmel!
PÁSZTOR
Úgy legyen!
HANG
Indulok! Éjre sötétül
ég és föld, s már nem látlak! Gályám örök útra
visz messzire engem…
PÁSZTOR
Múlik az ősz és téli napoknak vad szele jár itt,
s lassan indul a nyáj a mezőn át, s újra magamban
élem az élet szent idejét.