a láthatáron bálnák,
s már látom is fújtatva közeledni őket,
mint kiket a tenger elbocsátott,
hogy ne legyen viharosabb,
mint amilyen erősen szeretni tudok.
elfelednek az elefántok is.
a mozdulatlan ürességbe ülsz,
megigazítod arcod,
akár egy modell.
s én festő lennék vagy énekes,
kellék.
mit az egykedvűség, s az éhség
idevont.
ide, hol tompán heversz
a tiszta és örökzöld kórók közt
akár egy hasáb fa.
s nem kérdezik bujaságodat.
múltad körül dögevők verekszenek,
virágcserép aljára rejt,
elás a világ.
a jövőt csillagok rajzolják fel az olykor kék, olykor fekete égre.
üres vagyok.
tétovázva nézem a bólogató,
néma fákat a szürkeségben,
míg rám oltják a folyosón a villanyt.
a láthatáron bálnák,
s már látom is fújtatva közeledni őket,
mint kiket a tenger elbocsátott,
hogy ne legyen viharosabb,
mint amilyen erősen szeretni tudok.
bálnavadász-hajó suhan,
hasában
didergő néger rabszolgák eveznek.
üvöltésük a világot megbolondítja.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 25-i számában.)