A nagy barnamedve álmosan kullogott a folyóparton. Hatalmas mancsa alatt ropogott a hó. Ahogy lélegzett, a hűvös levegő láthatóvá tette leheletét. Fáradtan ballagott vissza a barlangja felé, hogy álomra hajtsa a fejét. Ahogy cammogott a parton, a ludak hangos gágogása felkeltette figyelmét. Kíváncsian nézte őket. Nem tűntek álmosnak.
Az este leesett a hó.
A nagy barnamedve álmosan kullogott a folyóparton. Hatalmas mancsa alatt ropogott a hó. Ahogy lélegzett, a hűvös levegő láthatóvá tette leheletét. Fáradtan ballagott vissza a barlangja felé, hogy álomra hajtsa a fejét. Ahogy cammogott a parton, a ludak hangos gágogása felkeltette figyelmét. Kíváncsian nézte őket. Nem tűntek álmosnak. A libák is észrevették őt, és gúnyosan kacagni kezdtek:
– Nézzétek azt a nagy, lusta mackót!
A medve igyekezett tudomást sem venni róluk, de azok tovább folytatták a csúfolódást.
– Csak nem abba a sötét zugba készülsz? Eleget fölszedtél?
Szegény mackónak betelt a pohár, és fennhangon visszaszólt nekik:
– Na, várjatok csak! Idén nem megyek aludni. Az egész telet ébren töltöm majd.
A ludak megint nevettek. Látták, hogy a medve már most is elég bágyadt.
A mackó tudta, hogy nem lesz könnyű betartania, amit elhatározott, de elszánt volt. Őt nem fogja akárki kinevetni. Elindult, de nem a barlangja felé, hanem az áfonyásba.
Amikor elérte a ligetet, akadt egy kis gondja. Az összes áfonya megfagyott. Nem voltak már olyan finomak, mint ősszel, ráadásul nagyon kevés maradt belőlük. Ezekkel nem tud jóllakni. Eszébe jutott, ha már javában aludna, nem kellene amiatt aggódnia, hogy éhes marad. Azt viszont nem akarta, hogy ismét nevetség tárgya legyen. Miután az utolsó szem áfonyát is lecsippentette a bokorról, továbbment.
Ahogy az erdőben baktatott, fölfigyelt valamire. Mókusok szaladgáltak a földön, ugrándoztak az ágak között. Mackónk kíváncsian szemlélte az egyiket. Látta, ahogy a hóra huppanva elkezd ásni. Nem sokáig. Kapart egy-kettőt a hóba, majd az avarba, végül egy mogyorót varázsolt elő apró mancsaival. A medve érdeklődve közelebb lépett.
– Te mit keresel itt? Ez az én területem! – kiáltotta a mókus.
– Csak pár darab magvat adj, mert éhes vagyok!
– Hova gondolsz? Mi marad nekem télre, ha neked adom a gyűjteményemet? A te feladatod ilyenkor aludni – azzal bekapta a mogyorót, és fürgén elillant.
– Nem vagyok álmos – nézett maga elé a medve, de a hangja már korán sem volt olyan magabiztos, mint korábban. Ezt meghallotta a fa ágai közt pihenő fülesbagoly, és nagy, sárga szemével lenézett a medvére.
– Mit nem hallok! Szóval nem vagy álmos? És mi lesz, ha éhes leszel? Télen nehéz élelmet találni. Az alvás nem az ellenséged! Hallgass rám, medve barátom! Azért alszol, hogy túléld a telet. Ezt sokan nem tehetik meg, így nekik egész télen nincs nyugtuk, folyton élelem után kell kutatniuk.
– De a ludak kigúnyoltak!
Pislantott egy nagyot a bagoly, majd újra a medvére nézett.
– Ne törődj velük! Ők nem tudják, hogy télen azoknak az állatoknak a legjobb, akik téli álmot alszanak.
A mackó belátta, hogy a bagolynak igaza van. Nem bánta már, hogy a ludak kigúnyolják, elindult a barlangja felé. Bebújt a biztonságos helyére, lefeküdt, nagyot ásított, fejét a mancsára rakta és várta, hogy szép lassan mély álomba merüljön.
Azóta, amikor beköszönt a tél, nem hallgat a vadludak csúfondáros nevetésére, hanem boldogan húzódik be odújába, hogy a tavasz beköszöntéig mézzel és málnával álmodhasson.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)