Csend nélkül a teremtett világ sem született volna meg, nemhogy egy-egy vers. Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy Isten országa egy hatalmas, csillagos falú üveggolyó, amin nem hatol át a felnőttek veszekedése, és hogy ott van a kutyám is, Füles.
Csend az is, ami a szóközökben bújik meg, a jelző és a jelzett szó közötti erős kapocs. Nélküle mesterkélt a költői kép, kiabálni fog a vers, majd lehull az üresség fekete kútjába.
Csend nélkül a teremtett világ sem született volna meg, nemhogy egy-egy vers. Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy Isten országa egy hatalmas, csillagos falú üveggolyó, amin nem hatol át a felnőttek veszekedése, és hogy ott van a kutyám is, Füles.
Csend az égve felejtett lámpa fényjátéka, az ablakon kirajzolódó jégvirágformák, a gomolyfelhők között megjelenő apró kék rés, a szem mélyén ülő ki nem mondott gondolat, amely torzulna, ha szavakká formálódna.
A csend nem egyenlő a némasággal, és nem szinonimája a magánynak sem. Nem ahhoz van köze, hogy lehalkítjuk-e a telefont, kikapcsoljuk-e a televíziót, hanem a befelé figyelés egyetlen és hatásos eszköze, amely akkor is megvalósulhat, amikor fizikai értelemben nincs csend körülöttünk.
Gyakran menekülünk a csend elől, és a félelmünk nem alaptalan, hisz a csend tükör. A szembenézés aktusa kényelmetlen, ezért inkább kerüljük, elodázzuk saját magunkkal a számvetést.
Görgetjük a közösségi média felületét, feltöltjük az adventi koszorúról a fényképet, bejegyzést teszünk közzé arról, hogy hull a hó, a halált, a születést, a szerelmet, az élet eme három legfontosabb tartópillérét is fotódokumentáljuk, megosztjuk másokkal azt, ami megoszthatatlan, amire nincsenek szavak, amire a csend a jó válasz. Pótcselekvésekkel tömjük ki azokat a réseket, ahová a csend beférkőzne, hogy gyógyítson sebeket, mélyítsen el érzéseket, jót és rosszat egyaránt.
Figyeljük a fagyba boruló tájat, tanuljunk meg úgy csendül beszélni, ahogy az égbe nyúló fák.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)