A zserbó, ez a zsizsegő nevű decemberi csoda, amiben benne van az évszakokat terelgető anyatermészet minden becses ajándéka, a nyári nap simogatta búzakalásztól a mosolygós sárgabarackig, a burokban született diótól az egzotikus tájakról eredő kakaóbabig, soha nem születhetik meg másként, csak áhítattal teljes, szertartásos körülmények között.
Mottó: „Szükség van bizonyos szertartásokra is” (Antoine de Saint- Exupéry: A kis herceg)
Végy egy csipetnyi türelmet, jó kedvet, öltsd fel a tiszta kötényt, öltöztesd ünneplőbe a lelked – így kezdődik az igazi, mennyei zserbó receptje. Ne lapozzuk a szakácskönyvet, ezeket a hozzávalókat nem találjuk leírva benne. Ám, aki, mint én, látta nagymamáját szentesete előtt zserbót sütni, tudja, hogy hiába minden igyekezet, hiába a hozzávalók gondos adagolása, az angyali zserbó csak akkor lesz igazi, ha nem hiányzik belőle a legfontosabb, a titkos adalék: a gondoskodó, lélekből fakadó szeretetet.
A zserbó, ez a zsizsegő nevű decemberi csoda, amiben benne van az évszakokat terelgető anyatermészet minden becses ajándéka, a nyári nap simogatta búzakalásztól a mosolygós sárgabarackig, a burokban született diótól az egzotikus tájakról eredő kakaóbabig, soha nem születhetik meg másként, csak áhítattal teljes, szertartásos körülmények között.
A zserbó maga a kétes létben a bizonyosság arra, hogy szükségünk van szent és sérthetetlen rítusokra. Határkövekre, amelyek elválasztják a hétköznapot a míves napoktól.
A zserbósütésnek nagymamánál pontos rituáléja volt. Minden évben ugyanaz. Ültem a patyolat konyhában a hokedlin, citromos teát szürcsöltem és vártam, hogy nagymama szóljon: hozzam a polcról a Benedek Elek mesekönyvet, a kéket, amit drága nagyapámtól kaptam, és olvassak fel belőle neki, amíg ő a mennyei süteményt varázsolja. „Te így segítesz nekem!” – mondta nagymama, miközben serényen derekára kötötte a szappanillatú, ránctalanra vasalt kék mintás kötényét, kendővel takarosan betakarta deresedő haját, és a makulátlanra súrolt gyúródeszka fölé hajolva, serényen ringatta a keresztúriaktól vásárolt szőrszitában a habfehér lisztet. Megült a könnyű fehérség a ráncos kezén, arcán, és csinos kupacot formálva csücsült a deszkára. Előkerült a szekrény tetejéről a kincsként őrzött réztányéros mérleg a fadobozban kuporgó súlyokkal. Ezekkel a vasmanókkal mérte ki, grammra pontosan a hozzávalókat nagymama. Sürgött-forgott.
Vastagon buggyant is ki a nefelejcsmintás mázas csuporból a vastag tejben felfuttatott, hólyagos élesztő a liszthegy közepébe vájt kráterből. Aranysárgájú házi tojás, Szentmihályon köpült vaj, csipetnyi só, cukor következett. A második mesénél már együtt volt a sok hozzávaló, vanília bódító illata lengte be a konyhát. Küzdöttek a rosszakkal a jó mesehősök, s közben nagymama dúdolva gyúrta, formázta a deszkán a masszát fényes gömbbé. Beleolvadt a dallam, a meseszó az illatos tésztába, amit a végén elégedetten megpaskolt nagymama csontos tenyere, és három egyforma darabra osztott egy éles kés. Mint a betlehemi háromkirályok, olyan tökéletesek voltak. Miközben ott pihentek a deszkán, előkerült a hűvös kamra polcáról a legaranysárgább, legfinomabb baracklekvár, és az asztal sarkára felszerelt öreg daráló nyikorogva lendült neki, hogy finomra őrölje a megtisztított diószemeket.
Mellénk ültek a mesehősök, együtt néztük, ahogy nagymama tepsi nagyságúra nyújtotta a gombóc királyokat, édes, savanykás napszínű baracklekvár köntöst, dió bundát adott rájuk, aztán megbökdösve őket a villával, hogy fel ne fújják magukat.
Amikor már egymás felett feküdtek a tésztakirályok, bedugta őket a meleg sütőbe, hogy nagy békességben és szentháromságban aranybarnára süljenek. Amíg készültek, nagymama fényesre sikálta a deszkát, kimosta a befőttesüveget, megtisztította a darálót és feltette a szekrény tetejére a réztányéros mérleget. Pedáns rend várta a mennyei királyokat, kinek neve ebben a csodálatos szertartásban lett zserbó. S, hogy királyságuk csorbát ne szenvedjen, végezetül nagymama fényes, barna koronával ékesítette a zsizsegő nevű remekművet, amit másnap, a kis Jézus születése napján egyforma szeletekre szelve, a rózsás porcelántányéron elrendezve tett fel a keményített damasztabrosszal leterített ünnepi asztalra. Pontosan középre, ahogy egy fejedelmi süteményhez illendő.
Sok éven át néztem a zserbó királyságának titkokkal teli születését, bennem él ennek a szent és áhítatos genezisnek minden mozzanata. A serény tündéranyóként szőrszitából lisztet havazó nagymama, a réztányérok csillogása, a daráló nyikorgása, a baracklekvár illata és a decemberi nap fényes arca, ahogy bekukkant a fényes tisztára sikált ablakon át az apró konyhába, hogy részese legyen nagymama karácsonyi varázslatának: a zserbónak.
A megtörtént csodának, ami felidézhető, de tudom már jól: épp olyan megismételhetetlen és visszahozhatatlan, mint a gyermekkor tovatűnt, nagymama és zserbóillatú misztériuma.