Könyv nélkül nekem nincs igazi karácsony. Gyermekkoromban is mindig azokat a lapos, kemény és szögletes csomagokat vártam a legjobban, amelyekben a könyveket sejtettem, s mint az ínyenc, aki a legfinomabb falatot hagyja utoljára, mert a várakozás fokozza az élvezetét, én is mindig ezeket a csomagokat bontottam ki utolsóként.
Könyv nélkül nekem nincs igazi karácsony. Gyermekkoromban is mindig azokat a lapos, kemény és szögletes csomagokat vártam a legjobban, amelyekben a könyveket sejtettem, s mint az ínyenc, aki a legfinomabb falatot hagyja utoljára, mert a várakozás fokozza az élvezetét, én is mindig ezeket a csomagokat bontottam ki utolsóként. S amikor megpillantottam a bennük rejlő könyveket, olyan izgatottság fogott el, mintha először láttam volna azokat. Pedig nem így volt. December folyamán többször ellátogattam a pozsonyi Mihály kapu alatti magyar könyvesboltba, hogy szemrevételezzem, mi a kínálat, és már előre repesett a szívem, hogy ezeket a kincseket meg fogom kapni. Úgy is volt. S ami hiányozott a fa alól, azt megvettem a nagymamától kapott pénzemből. Egyszer például egy felnőtteknek való Zseblexikont. Száz koronába került. Nagy összeg volt az akkoriban.
A tavalyi könyves ajándékok közül Fekete István Régi karácsony című kötete fogott meg a legjobban. Egyszerű, tiszta jóság sugárzik az elbeszélésekből, egy olyan ember gyógyító lelkülete, aki megőrizte abbéli romlatlan gyermeki – de nem gyermeteg – hitét és reményét, hogy a földi atyján kívül van egy mennyei is, aki őt végtelenül szereti. És az a sok hó, amiről ír! Mert hó nélkül sem igazi a karácsony – legalábbis az én és a gyermekeim nemzedékének, mert mi ebben nőttünk fel. Unokáink már egyre kevésbé fognak havat látni. S ettől (is) van az egész könyvnek valami letűnt bája. A történetek havas tájakon, sziporkázóan fehér erdőkben, befagyott tavakon, hófedte, füstölgő kéményű házakban játszódnak. Mágikus környezetben, ahol fák és állatok, hónapok és évszakok emberi hangot, alakot öltenek. Mágikus. Leteszem a könyvet, ízlelgetem a szót, a hangulatot. Az estét rejtelmessé teszi a szemközti templom sziluettje, a két fehér tornyon madarak bújnak egymáshoz, köztéri díszek oszlatják a lopakodó sötétséget. A függöny mintája rávetül a falra, a kályhából áradó meleg meg-megremegteti. Kicsit a valóságban vagyok, kicsit a könyvben. Meg sem lepődnék, ha egy kóbor medve, vaddisznó vagy agancsos, fennkölt szarvas integetne be az ablakon. Persze, amíg a meleg, biztonságos szobából integethetek vissza.
A csodás szarvasok – újabban sokaknak azok jelentik a karácsonyt. És a Santa, és a tenyeres-talpas szőrmók manó, akinek szemét sapka takarja, arcát meg hatalmas szakáll, vagyis arctalan, ezáltal személytelen. De főleg a szarvasok, hiszen ők hozzák Santát. Úgy várjuk a Santát, csacsogják a gyerekek a reklámokban, elképzelem, hogy az lenne az igazi, a – hogy úgy mondjam – kiegyensúlyozott, ha egy angolszász kisgyerek meg Télapót mondana. Az üzlet is tele van szarvassal, manóval és Santával – direkt beiktattam egy felderítő körutat, hogy lássam, mi a kínálat. Szent családot például csak egy helyen találtam. Egy abroszon a kínai boltban. Pedig betlehem nélkül sincs igazi karácsony. Legalábbis nekem. De nem erőltetem én rá senkire se a könyvet, se a havat, se a hitet.
Nemrég egy kollégám meglepődött, amikor a kijelentésére, hogy ő nem hisz, azt feleltem, hogy rendben, szabad akaratunk van, ne higgyél, ha nem akarsz, senki sem kényszerít rá. Így van, mondta lelkesen, aztán eszébe jutott valami. No, az nem igaz, hogy senki sem kényszerít, mondta, hisz a papok mást sem tesznek. Ekkor én lepődtem meg. Nocsak, te jársz templomba? Dehogy jár, válaszolta szinte felháborodva. Akkor meg honnan tudod? Hát ő tudja. Csak. Mert. Valaki mondta. Mindenki ezt mondja. Mondom, ez tévhit. Ha úgy tetszik, hoax. És emberismeretből nagy nulla, ha azt hitted, hogy én kényszerből hiszek.
Nekem mindegy, kinek mi hozza el a karácsonyt. Ha valakinek a szarvastól, manótól, Santától melegszik fel a szíve, tisztul meg a lelke, legyen. Egészen addig mindegy, amíg ő sem akarja rám erőltetni a saját ünnepfelfogását, beleértve ennek az időszaknak a nevét. Hiszen egészen friss az az egyelőre hamvába holt uniós próbálkozás, mely szerint a „karácsony” szó helyett az „ünnep” szót kellene használni. A tiltakozások miatt ezt a témát egyelőre félretették. Ám tekintve, hogy a karácsonyfát, a betlehemet, a keresztet, a keresztény szimbólumokat már több nyugat-európai településen kiiktatták, mondván, diszkriminatív jellegűek, biztosak lehetünk abban, hogy ez a téma vissza fog térni. Nálunk is.
Már most tiltakozom. Mert én sem erőltetem rá senkire azt a hitemet, hogy Fekete István szavaival élve „az emberi élet nyomorúságában, félelmében és sötétségében irányt mutató sok csillag mind-mind ugyanaz a csillag, mint az Idők, Királyok és Pásztorok útmutató betlehemi csillaga.”
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. karácsonyi számában)