Búzás Huba különleges alakja a kortárs irodalomnak: bár már fiatalon is ígéretes költőnek tartották, a „három T” időszakában évtizedekre elhallgatott. A közel negyedszázados öncenzúra után viszont rendkívül termékeny korszaka kezdődött el, mind ez idáig tizennégy kötete jelent meg a továbbra is aktív, nyolcvanhat éves szerzőnek. A kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatban most őt kérdeztem.
– Sorozatunk egy korábbi részében Babics Imre így nyilatkozott önről: „A költők közül több nevet is mondhatnék, de csak egyet szeretnék kiemelni: Búzás Hubát. A hatvanas években kezdte a versírást, anno még Füst Milán is biztatta, de bírói munkája miatt abbahagyta az alkotást. Viszont amióta nyugdíjba vonult, sikerült létrehoznia egy csodálatos életművet, saját nyelvvel és formával. Idén lett nyolcvanhat éves, ha valaki, akkor ő megérdemli, hogy minél többen megismerjék.” Mit szól ehhez a méltatáshoz?
– Nagyra becsülöm Babics Imre József Attila-díjas költőt, a Gnózis íróját, a Napút irodalmi folyóirat versrovatszerkesztőjét. Értékítélete rangot ad. Ha a kérdés netán arra irányul, hogy az idézett véleményalkotás vajon nem túlzó-e, úgy megkockáztatom: ez az összegzése minden bizonnyal nemcsak saját áttekintésén és szöveganalízisein, hanem számos pályatársunk hasonló értékítéletein alapul. Felteszem, ezeket Babics Imre olvasta, ismeri. Hogy csak néhányukat említsem: Ágh István, Baranyi Ferenc, Praznovszky Mihály, Suhai Pál, Szepes Erika, Szakolczay Lajos, Szakonyi Károly ugyanis vele egybehangzó, azonos esztétikai megállapításokra jutottak. Mivel nem tisztem munkáim értékét minősíteni, mindössze abban bizakodhatom, hogy mindahányan nem tévednek. Nem tévedhetnek, hisz valamennyien a szakma eminensei, akiknek irodalomesztétikai felkészültségéhez kétség sem fér. Alátámasztja ezt az a tény, hogy ellenkező véleményt – velük szemben – még senki sem fogalmazott meg, de többen hasonlókat, igen.
– Miért hagyta abba az írást a hetvenes években? Utólag nem bánja, hogy nem irodalommal foglalkozott élete nagy részében?
– Ami költői elnémulásomat illeti: téves Babics Imre tudomása. Nem bírói munkám miatt hagytam abba az alkotást. Egyébként nem lep meg, hogy a közvéleményt különösképpen foglalkoztatja a költői életutak számos hajtűkanyarnak beillő szerpentinjén a sodródás veszélye. A velem készült interjúk szinte mindegyikében föltették már nekem az iménti kérdést: miért hallgatott el, mi váltotta ki ezt a nyilván gyötrelemmel, érzelmi elfojtással járó közel negyedszázados költői némaságot? Ha erre rövid választ adhatnék, úgy mondandóm annyi lenne: az öncenzúra hallgattatott el 1972-től kezdődően. Az akkori idők fojtó közéleti atmoszférájának levegőjét szívtam, amely a teremtő szféra autonómiájában alkotó ember számára kilátástalanná tette bizonyos lelki tartalmak hiteles megjelenítését a művészet eszközeivel. Kabdebó Lóránt írta e lelkiállapotról, tíz éven át tartó hallgatásáról A háborúnak vége lett című könyvében: „Tollunkat, nehogy diktált szöveget vessen papírra, magunk voltunk kénytelenek eltörni.”
Legpregnánsabb megfogalmazásban mégis Domokos Mátyás diagnosztizálta a jelenséget Az olvasó fényűzése című műve tényfeltáró emlékezései során: „nagyon is valóságos és brutális félelem igazgatta a világot, amelyben éltünk” […] Ahol […] „a kiadatlan művek víz alá süllyesztett […] szigetcsoportja mögött a meg nem írt művek: az elfojtott, erőszakkal bedugaszolt ihlet meg nem született alkotásainak jóval hatalmasabb kontinentális táblája húzódik meg” […]„a félelem bénító stressz hatása következtében a kilátástalanság és reménytelenség depressziója miatt az egyes írói pályák törekvéseiben, növéstervében organikusan benne rejlő potenciális művek – ki tudja, milyen hosszú – sora semmisült meg végérvényesen” […] „Öt nemzedék íróinak munkásságát metszi ketté a hallgatás cezúrája, vagy fejezi be” „… stílusirányzatoktól, sőt: világszemléleti és politikai meggyőződéstől függetlenül is […] sújtott szinte mindenkit ez a perzekutor esztétika azok közül, akik csak tehetségük… immanens törvényeit követve tudták csak elképzelni pályájuk folytatását…” „Az író hűsége belső világához ezekben az években együtt járt az irodalmi életből való kizáródással.”
Az úgynevezett „ezek az évek” számomra – mert csak 1958-tól jelentek meg verseim – 1972 utánra tolódott. Ekkor „az önmagamhoz való hűség” az elnémulás lehetett csak, mi más? Hiszen az 1970-es években is folytatódott a személyiség likvidálása, amiből következően tudhattam: lírai önkifejezésem bizonyosan nem kap szabad utat. Mindezt megvallottam Félrevert harangjaim című – 2011 augusztusában véglegesen lezárt, de csak 2019-ben kiadott – verseskötetem léleknyomozó Esprit d’escalier-nek mondott utószavában. Közérzetem a kényszerű elnémulásom évtizedeiben a hallgatással nem vált jobbá, mivel azonban alkotói szabadságomat rajtam kívül álló okból – utólag is – erősen korlátozottnak tarthatom, fel se merül, hogy bánjam-e vagy sem költői elnémulásomat, amely lelki szükségből következett be, hisz ez volt a hírhedt három T, a tilt-tűr-támogat időszaka. Én nem tűrtem.
– A költők jellemzően sokkal fiatalabb korban jelentkeznek kiforrott művekkel, mint a prózaírók. Ön a fent részletezett okok miatt csak nyugdíjazása után vetette bele magát igazán a lírába. Érez ezzel kapcsolatban bármilyen hátrányt, nehézséget?
– A költők hosszabb vagy rövidebb múltja és az ebből következő emlékezetük, amelyből építkeznek, nem mennyiségi fogalom, hanem lelki dimenzió. Egy-egy költői életmű megítélése kapcsán közömbös, hogy a szerző fiatalabb vagy idősebb éveiben jut-e abba az érett alkotói korba, hogy kiforrott műveket sikerül olvasóközönsége asztalára helyeznie. Tény: újra megszólalásomat követően – azaz 1995-től, mérvadó kritikusi vélemények szerint – csakugyan nem zsengékkel jelentkeztem, hanem „teljes esztétikai felvértezettséggel” alkotott műveket nyújtottam át az irodalmi folyóiratok szerkesztőinek. Emellett is az ezredforduló óta tizennégy – többé-kevésbé számontartott kötettel vagyok jelen irodalmi életünkben. Ennyit röviden az életműről, amely – hisz’ betöltöttem már a 86. életévemet – mögöttem magasodik.
Ezzel együtt – közel negyedszázados kívül maradásomnak is betudhatóan – a szélesebb körű ismertség hiánya és emiatt az országos média érdeklődési körén kívül eső, nem reklámozott alkotói munkásság természetesen hátrány, a műveimet a könyvkereskedők alig propagálják, az olvasókhoz pedig ennélfogva kisebb hányaduk jut el. Panaszra még sincs okom. Nem is lehet, mert mind a köztapasztalatban, mind az irodalomtörténetből köztudott: a nagyobb léptékben gondolkodó emberek, kivált a kreatív, értékteremtő alkotókészséggel rendelkező idősebb korúak képesek csak arra, hogy élményeikből, ismereteikből, élettényeikből, emlékképeikből nagyobb rendszert, rendszereket építsenek. Ezt a megállapítást hangsúlyosan vonatkoztatom az alkotóművészekre. Mindenesetre eme áttekintőképesség birtokában alkottam meg életem fő művét, lírai eposztrilógiámat. Valószínűleg várnom kellett arra a pillanatra, amikorra életélményeimet, jelentőségüket, összefüggéseiket időm magasából visszatekintve ítélhetem meg. Vélhetően csak ekkor váltam képessé arra, hogy monumentális műben gondolkodjam.
Mellékesen megjegyzem: nem „nyugdíjazásomat követően vetettem bele magamat igazán a lírába, hanem hamarabb, 1995-től, merthogy 1992-től 2010. január 1-jéig ismételten állandó és szerződéses munkaviszonyban dolgoztam az igazságszolgáltatásban, s ezalatt tényleges nyugdíjba vonulásomig négy verseskötetem – köztük válogatott verseim, a Tépd le a napot című kötet – látott napvilágot.
– A késői indulás után mennyire tudott bekapcsolódni a kortárs irodalmi körforgásba? Mennyire érdekli, hogy kap-e szakmai elismeréseket?
– Említettem: az öncenzúrának külső körülményekre volt visszavezethető, objektív okai voltak. Másfelől azonban az írástudók erkölcsi normává emelt felelősségéből önvád is fakadt. Önvád és szégyenérzet mardosott. Mardosott, mert nem tettem meg mindent, amit az írástudók felelőssége megkövetelt volna. Ezért is a lélekfelszabadító rendszerváltoztatást reménykedéssel éltem meg; noha Domokos Mátyás újabb – lelkesedésemet lohasztó – szavait erre nézve is figyelmeztető intelemként értelmezhettem volna. Azt mondta: „Ma gondolatszabadságban élünk ugyan, de csoport- és pártérdekek zsarnoki hatalma által gúzsba kötő öncenzúra érvényesül továbbra is, mintha mi sem történt volna…” Hamarosan érzékelnem kellett, hogy részrehajlás nélküli megállapításai e tekintetben is helytállóak: sérülést szenvedhet a művész erkölcs vezérelte egyik legfontosabb életelve, a mindenkori hatalomtól való függetlenség magatartása. Tapasztaltuk: írásainknak a többnyire ellentétes nézetű orgánumokban való megjelenése elé továbbra is egymással szemben álló régi és újabb érdekcsoportok gördítenek ideológiai és egyéb akadályt. Emiatt eleinte csak a Mozgó Világ szerkesztősége nyitott számomra ajtót (2000-ben nyertem el a lap nívódíját), később már tucatnál is több irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztősége fogadta szívesen írásaimat.
A kortárs irodalom körforgásába való bekapcsolódásom elé – az említett gátakon túl – vidéki akadályozottságom emelt további torlaszokat, mégis – idővel – köteteim elsősorban budapesti kiadóknál láttak napvilágot. Legtöbb munkámat a Cédrus Művészeti Alapítvány jelentette meg; Szondi György (az Alapítvány József Attila díjas tulajdonos-igazgatója) például az Ég – Föld – Emberek című lírai eposztrilógiámat megtisztelő kiadói függelékkel ajánlotta olvasóimnak.
Zavar-e, hogy egyébként nem részesítettek szakmai elismerésekben? Ha hazám irodalmi közvéleményét, az irodalompolitika potentátjait ez nem zavarja, úgy engem miért foglalkoztasson? Szégyenemnek nem tartom. Egyébként pedig nem a kitüntetéseket, díjakat tekintjük irodalmi rangjelzéseknek, hanem a magas esztétikai nívót, magát a kiváló művet, amit észrevenni, elismerni kell, illik, ha az csakugyan egyetemes érvényű, újszerű és egyedi műalkotás. Kellei György egy velem készített interjúban maliciózus humorral G. B. Show e tárgyú vélekedését idézve – miszerint „díjat nem illik visszautasítani, úgy kell élni, hogy ne kapjunk” – szintén tudakolta: mindeddig miért kerültek el az irodalmi díjak. Azt válaszoltam, amit azóta is vallok, hogy a díj – amellett, hogy tájékoztat, tehát arányban kell állania az elismert érdemekkel – legföljebb az ismertséget mozdítja elő. Haszna, hogy a díjazott munkája eladható legyen, műve eljuthasson olvasóközönségéhez. Hiszen ismertség, érdeklődés hiányában értékes művek garmadája porosodik a kiadók raktáraiban, kerül a zúzdába, ami fölér nemzeti irodalmunk károsításával. Ennél is nagyobb baj az olvasóközönség helyes esztétikai ítélőképességének deformációja. Amit a díjak téves odaítélése vagy éppen oda nem ítélése okozhat. A potenciális olvasó ítélőképessége mindkét esetben károsodást szenved a megtévesztő gyakorlattal, mert ferdül az irodalmi ízlés, az értékítélet elbizonytalanodik, s végül hajlik a silányabb minőség elfogadására.
– 2000-ben jelent meg első kötete, a Kávéillat – korán ébredőknek; azóta már tucatnál is több publikált könyve van, tavaly első történelmi drámáját is befejezte. Amikor alkot, szigorú napirendet követ, önmagának felállított határidőket követ, vagy egyszerűen csak az ihlet hajtja, és azért ilyen termékeny?
– Valóban, tizennégy kötet magasodik mögöttem. Életemet – a gyerekkortól kezdődően – a mai napig istencsapásként kíséri az álmatlanság átka. Előnyömre a hajnali órák hasznosulása révén vált. Hajnalban, amikor az agy még tabula rasa, a mindennapok történései még nem írták tele haszontalan impulzusokkal, benyomásokkal, ügyes-bajos gondjaink lenyomataival, homokvödör-ügyek ákombákomjaival, szinte gőzölögve jelenik meg fölszálló kávéillatként, isteni adományként az ihletnek nevezett csoda. Sokan és sokfélét mondtak, írtak már e titokzatos tudatállapotról, a teremtő képzelőerő eme alig tetten érhető szárnyalásairól.
Annyit tudogatok csak felőle, hogy az alkotótevékenység eme kezdetének több lelki-tudati mozzanatát tapasztaljuk: az ösztökélő feladatérzést; a célképzet derengését, megvilágosodását; a kifejező ösztön erősödését, amely előidézi az alkotó lélek huzamosabb teremtő állapotát. Ehhez képest – magyarázta valaha egykori irodalomtanárom – a zsenialitás állapota valamely esztétikai probléma felismerésének és megoldásának csupán a hatványozottságát jelenti. Az ihlet – fűzte aztán mindehhez későbbi olvasmányaimban Hegel – valamely meghatározott tartalmon lobban lángra, amelyet a képzelet megragad. Az ihlet e kreatív látomás és indulat tevékeny alakításának az állapota – mind a szubjektív bensőben, mind a műalkotás objektív kivitelezésében.
E hajnalonta tapasztaltakból következik, hogy szó sincs alkotóerőm megfeszítéséről, se önmagamnak normaként felállított határidők követéséről. Annál inkább valami könnyedebb lélekringásról, a kifejezés derűjének, örömének pillanatairól. Ám mindezek csak tapogatózó szavak, képzetek és fogalmak, amelyekkel megragadni próbáljuk a titokzatot, tudatbensőnk elillanó áldott állapotát, amely kifejezésre törekszik.
– A már említett, tavaly megjelent Ég – Föld – Emberek című kötetet életműve egyik legfontosabb alkotásának tartja; kortársai is korszakos műnek látják. Ez a monumentális, formailag is egyedi könyve tulajdonképpen egy trilógia, amelyet három, korábban megjelent lírai eposzból állított össze. Miért tartotta lényegesnek, hogy egybefűzze és egy kötetben jelentesse meg őket?
– A gondolkodó ember nem oktalanul fűzi egybe azt, ami összetartozik. A trilógiát alkotó műveknek ez a természetük: az egyes részek organikus összetartozósága. A költészet három – lírai, epikus és drámai – hangján megírt trilógia mindennapjaink tragédiáit hordozó tudatvilágunk lírai elbeszélései. Az emberiség kozmikus történetének, írott és íratlan történelmének – szenvedéstörténetének és diadalútjának – irodalmának és művészetének látomásai hömpölyögnek, örvénylenek lapjain. Az Ég – Föld Emberek – című kötet kiadóm, a Cédrus Művészeti Alapítvány szerint is a szó eredeti értelmében napjaink valódi nouveautéja szemléleti, szerkezeti, nyelvi, műfaji és verstani formáit tekintve egyaránt. Fontosságát ezen esztétikai értékeivel mérik.
Vélhetően e műben sikerült magamat a legteljesebben kifejeznem. Kritikusaim, lektoraim, pályatársaim ugyanezen okokból ítélik korszakos jelentőségű, egyedi, ugyanakkor monumentális alkotásnak. Esetleg azért is, merthogy irodalomtörténeti ritkaságnak minősül. Hiszen mind a magyar, mind a világirodalomban vajmi ritkán fordul elő a századok során, hogy verstrilógiát ünnepelhetünk; lírai eposztrilógiáról pedig egyáltalán nincs tudomásunk.
Az Égi kupolánk, a Föld! Föld! – vesztőhelyünk és a Mentsétek meg… című lírai eposzok egyaránt tudatfolyamataink lírai kifejezései – egyes emberekéi és az emberiségé –, amelyek szükségszerűen bekövetkezett történések, emlékezések és képzettársítások, jóslatok és látomások megidézései révén embersorsokként jelennek meg. Voltaképpen irodalomban és művészettörténetben, az emberiség történelmében mennek végbe, válnak összefüggéseikben valósággá, majd szerveződnek nagy léptékű kompozícióvá.
A Mentsétek meg… harmadik lírai eposz olvasói és kritikusai mindezt felismerve vetették föl, hogy a háromkötetnyi terjedelmű alkotás célszerűen egyetlen kötetbe kívánkoznék, mert ezzel úgymond betetőződött a verstrilógia. Füleki Gábor eleve egy katedrális ikertornyainak nevezte a mű első két kötetét; Suhai Pál pedig – e metaforánál maradva – a trilógia harmadik opusát huszártoronynak érzékelve a kereszthajók lezárásának tekintette, amely önmagában is egy hatalmas, katedrális méretű alkotás betetőzésére szolgáló monumentális mű. Magától értetődött tehát a lírai eposzok második kiadásának egységes szerkezetben történő megjelentetése, miután az olvasók érdeke is ezt kívánta.
Egyetértett ezzel az első két eposz kiadója, Szondi György. (A harmadik eposz kiadója, Kaiser László, a Hungarovox Kiadó igazgatója kapacitáshiányra hivatkozva elzárkózott ez elől.) Mint szerző köszöntem e véleményeket, mert érzékeltem magam is: ami összetartozik, tartozzék össze ne csak szellemi síkon, de kézzelfogható, fizikai megjelenésében is. Hiszen az egyes lírai eposzok mindegyike a modern kor egyetemes létélményét fogalmazta meg. Azóta bebizonyosodott: észszerű volt, hogy az olvasók indítványára és érdekében egyetlen kötetbe foglaltuk a három lírai eposzt, amit az egyes kötetek szemléleti, szerkezeti, nyelvi, műfaji és verstani formáinak azonossága, összeilleszthetősége is az evidencia erejével alátámasztott.
– Életéről idén egy monográfia is megjelent Szatmári-Nagy Anikótól. Mennyire elégedett a könyvvel? Ha elolvassuk, pontosan megértjük Búzás Huba költői életét?
– Szatmári-Nagy Anikó helytörténész, esztéta impulzív egyéniség, csillogó intellektus. Akik eddig olvasták életrajzi művét, a Búzás Huba költői élete című monográfiát, egyöntetűen akként ítélik meg a kissé kacifántos életút történetét, hogy az „érdekfeszítő összegzés”, mi több: „izgalmas história”. Emellett csakugyan fontos hézagpótló forrásmunka lehet a későbbiekben a hazai irodalomtörténet hasznára. Akként vélekedem magam is róla, hogy mértékkel távolságtartó, az egyes élettényeket a felkutatott dokumentációval, interjúkkal, a műveimből vett szövegekkel alátámasztó, kitűnően szerkesztett curriculum vitae született szorgos munkája nyomán.
Szerb Antal mondta egykor, hogy a költészetet nem csak költemények teszik ki, hozzátartozik az alkotó emberfő és a sorsa, amelyet hordoz. A szóban forgó életrajzi mű szerzője magáévá tette e nézetet, ennek szellemében derítette föl és rajzolta meg az alkotó emberfő személyiségszerkezetét, karakterét, értékrendjét – támaszkodva a versek és más írásművek tanúságtételére, az alkotótársak, kritikusok, valamint lektorok véleményeire.
– Az önről szóló vélemények egyetértenek abban, hogy egyedi hangvételű a munkássága. Bizonyára vannak alkotók, akik hatottak művészetére és akiket mesterének tart. Kiket említene?
– Az egyedi hangvétel eleve kizárja, hogy költészetemben bárki követője lennék, hogy bárkit mesteremnek nevezhetnék vagy fogadnék el. A költő lelke javát ugyanis művei jelentik: ezek eredetiségében az alkotóművész tudattartalmának legsajátabb valósága jelenik meg, ez forrósítja át a kifejezést: stílusát, hangját, amely a formában végül testet ölt. Alkotás és alkotója eredetisége ebből következően abban rejlik, hogy az önmagában véve igaz belső tartalom valósága nem is lehet más, mint egyedi.
Más kérdés, hogy egyetlen alkotó sem alkothat úgynevezett visszakötődés, azaz szellemi előzmények nélkül. Vadonatújat senki nem teremthet az irodalmi múlt ismerete hiányában. Hovatovább a megőrző folytonosság minden költő sorsa, sőt kötelessége. Ha a föltett kérdést ilyen összefüggésben értelmezhetem, úgy természetesen a válasz egyértelmű: minden irodalmi elődömtől tanultam. Irodalomesztétikát például többnyire Füst Milán Látomás és indulat a művészetben című művéből, poézisem világ- és életszemléletét pedig főként Juhász Ferenc Versprózák című tanulmánykötetéből merítettem. Hadd tegyem hozzá ehhez: a magyar és a világirodalom sok-sok költője verseit olvasgatva nyilvánvalóan asszimiláltam ezernyi hatásukat magamban.
Ezt látszik bizonyítani Ágh István Tépd le a napot című esszéjének számos megállapítása. Válogatott verseskötetem esztétikai, formai értékei összegzéseként irodalmunk e kiválósága, Kossuth-díjas pályatársam végül kimondta: a kötet szerzője „kivívta azt a rangot, hogy a költészet csillagrendszerében meghatározzuk helyét. Valahol arra, ahol Balassi világít… Mintha egy szemérmességét levető Berzsenyit hallanánk, s mintha Füst Milán ótestamentumi pátosza átfordulna valami vágáns kifejezésbe… ízléses az erotikája, melyben sohasem magamutogató, de önfeltáróan őszinte, mint Szabó Lőrinc, ugyanakkor kellően gráciás, akár Jékely Zoltán. Azon az égtájon világít Villon, Shakespeare s főleg a XX. századi angol abszurd. Látom a versekben Dylan Thomast is…”
Vélhetően ennél szakavatottabb választ én sem adhatnék, fogalmazhatnék meg a föltett kérdésre, hiszen azóta Ágh István e megállapításait – konkrétabban: esztétikai értékítéletét – számosan megerősítették.
– Amikor kortárs magyar irodalmat olvas, akkor kiknek a könyvét emeli le a polcról? Ön szerint kiket kellene mindenképpen ismernünk?
Mondhatnék többeket a kortárs magyar irodalom szereplői – írók, költők, esszéisták – közül, akiknek munkáit mindenkor tetszéssel forgatom, akiket nagyra tartok, írásművészként becsülök, leginkább azonban két pályatársam írásainak formai kiválósága – hovatovább: tökélye – tölt el mindannyiszor elragadtatással. Őket mindenképpen ismernie kellene igényesebb olvasóinknak. Egyikük Suhai Pál, az 1945-ben Bezenyén született költő, esszéista kritikus, műfordító, akinek munkássága mára egyre tiszteletre méltóbb mértékben és nívón kerekedik életművé. Eddigelé eme véleményemnek kétszer is hangot adtam egy-egy kritikai tárgyú tanulmányomban: Kísértetek kora című verseskötetét mutattam be a Palócföld 2009/5. számában, majd az Agria 2016. tavaszi száma közölte Suhai Pál költői világa – Útjelzések a kortárs irodalomban című értekezésnek beillő műhelytanulmányomat.
Kortárs irodalmunk másik eminenseként említem Németh István Péter költőt. Az 1960-ban Tapolcán született lírikus, irodalomtörténész és esszéista író mintegy ötven verseskötete és ún. versesirkája nem egyszerűen irodalmi csemegék bőséges tárháza, hanem – aligha túlzás – a magyar líra kincstermő lelőhelye. Művei szikrázó képgazdagsága, formaművészre valló igényessége, a költői hangütés bensőségessége, teremtő képzeletének kimeríthetetlensége – sajátosan egyedi és talentumos írásművésszé avatják.