Hézagpótló kiadvánnyal jelentkezett a Magyar Napló Kiadó, amikor közkézre bocsátotta Az idő csapdája című, több mint háromszáz oldalnyi gyűjteményes Oláh János-kötetet. A könyvben, ahogyan az alcímben megjelölt műfaji relációk is jelzik, esszék, tárcák, vezércikkek kerültek egy helyre.
Jánosi Zoltán 2018-ban megjelent monográfiájában már sürgető igényként veti fel az esszéíró Oláh János műveinek számba vételét. „Oláh János esszéinek megjelentetése után a legsürgetőbb feladat lesz a pálya érzékenyebb felmérése szempontjából is ezeknek az összetett spektrumú írásoknak, emlékezéseknek, műelemzéseknek, kiállítás-megnyitóknak, művészeti reflexióknak az analízise és teljes körű elhelyezése az életműben.” (Jánosi Zoltán: Oláh János, MMA, Bp., 2018). Hogy mennyire nem homogén műfaj Oláh Jánosnál az esszé, azt már a monográfus is árnyaltan jelzi, amikor is „összetett spektrumú” írásoknak nevezi ezeket a szövegeket.
A mitikus megalapozottság
A kötetet szerkesztő Stamler Ábel a könyv utószavában így fogalmaz: „Az Elérhetetlen föld költőjének és a Száműzött történetek szerzőjének nemzetképe éppen ezekben az esszékben mutatja meg leginkább a maga mitikus megalapozását, itt lelhetünk rá kifejtve azokra a mozgatórugókra, amelyek szerint Oláh más műveinek hősei élnek, túlélnek vagy meghalnak.” És ide rendelhető egy másik fontos kijelentés is, amely már a Bertha Zoltán és Jánosi Zoltán által méltán hangsúlyozott „bartóki” modellt láttatja az Oláh János-i életmű eme szegmensében is: „A művészeket és műveket pásztázó tekintet csak olyan alakokon pihen meg, akik és amelyek ebbe a modellbe illeszthetők.”
A kötet hetvenkét írása öt tematikus blokkra oszlik. Az első részben (Mesterek, pályatársak, tanítványok) kaptak helyet azok az esszéisztikus szövegek, amelyek ritkán ugyan, de alkalmazzák a levélírói formát (Levélféle a hatvanéves Péntek Imrének; Levélféle Utassy Józsefnek), vagy ide sorolódtak be Oláh János laudációi is pályatársairól (Kodolányi Gyula, Ferdinandy György), de a tanítványok (Szentmártoni János, Csender Levente) munkásságáról szóló elismerő sorai is ebben a fejezetben olvashatók. A kötet legkorábbi írása 1975- ből származik, a műfordítóként és esszéíróként ismert Gyergyai Albert Ősz és tél között című kötetéről (Szépirodalmi, Bp., 1974) szóló írása.
Eme tematikus fejezet számomra három leginkább kiemelkedő esszéje a Csillagok vándora: Varga Domokos otthonai, a Londoni levélváltás Siklós Istvánnal: A költő arcképe és a Lélek háttérrel: Mezey Katalin önarckép-verseiről című írások, amelyek a tér- és időélmény, valamint a személyes ismeretségében is objektíven láttató személyiségrajz miatt ragadtak magukkal elsősorban. A mestereként is emlegetett Varga Domokosnak a Széchenyi-hegyi lakása kultikus hely volt, majd a Maros utca 11. ideális munkakörülményeket teremtett a számára. Siklós István 24 részes kompozíciójában az ’56-os forradalomnak állít emléket a Csönd erdeje előtt verseiben, amelyek londoni emigrációban születtek. Az ebben feltáruló időélmény a következő: a kilencedik hó a szülés hava, a megkönnyebbülésé, ez szülte októbert, a tizedik hónapot, a forradalmat. A pálya- és házastárs Mezey Katalin önarckép-verseiről szóló szép ívű esszéje, a Lélek háttérrel 2015-ből, azaz a halála előtti évéből való, és a hétköznapi és a költői én viszonyrendszeréről ad átfogó képet.
Felidézni és megőrizni a titkot
A Társművészetek – Művésztársak című második egységben a képzőművészetben igen jártas Oláh János esszévillanásait, „művészi reflexióit” olvashatjuk. Az így egybeválogatott 12 írás egynegyede Kő Pálról és szobrairól szól. Arról a Kő Pálról, aki úgy tudja, hiszi, hogy „minden tárgynak, a kőnek, az anyagnak is lelke van, szelleme, amelyről talán maga az anyag nem tud, de amelyet a szobrásznak illik ismernie”. Világos esszéírói stílusban fogalmazza meg Oláh János, hogy „Kő Pál szobrai nem műtermi álmok, hanem a mai magyar társadalom lehetséges múltszemléletével folytatott párbeszéd termékei”. Ugyanilyen magabiztos tollvonással kontúrozza körbe Cservenka Ferenc, Halmy Miklós, Szkukálek Lajos, Berki Viola, Kókay Krisztina, Simon István, Varga-Amár László és Schéner Mihály portréit. Egyetemes közgondolkodás és tág világszemlélet jellemzi ezeket az elsősorban kiállításmegnyitókat, amelyek viszont publicitást nyerve méltán kerülhettek be az Oláh János-i írói panoptikumba. S ahogyan a képek kerülnek ki az alkotó műterméből egy kiállítási térbe, és ott az egymás mellé kiállított műalkotások párbeszédbe elegyednek a közönséggel, úgy hathatnak ránk is ezek a szövegek: mélyreható alázat van bennük az alkotó iránt és hűség a színekhez és a formákhoz. A kompozíciók Janus-arcúságát próbálja megragadni: „egyszerre kell fölidéznünk és megőriznünk a titkot.”
A kötet legrövidebb fejezete a Magyar Napló című folyóirat körül kialakult viszonyokat tárgyalja: Megmenthető-e a Magyar Napló? De szót ejt egy tágabb kontextusú írásban Az irodalmi folyóiratok kiszolgáltatottságáról is, és arról, amikor éppen a lap fennállásának huszadik évfordulóján kellett szembenézni a folyóirat támogatásának megvonásával (Egy közelgő évforduló elé). Az utolsó összefoglaló írás a folyóirat érdemei között sorolja fel az antológiák megjelentetését, az azokat bemutatni adódó alkalmakat (hajóút, versmaraton), továbbá negyedéves irodalomnépszerűsítő tematikus kiadványát, az Irodalmi Magazint, valamint a könyvkiadói tapasztalatairól is szól.
Őrző a strázsán
A negyedik szerkezeti egysége a kötetnek (Őrző a strázsán) rövid, többnyire egy-két flekkes írásokat foglal magába. A cikluscímadó írásban Oláh János a vers definíciójával bíbelődik; Vasadi Péterrel vallja, hogy a vers parancsra, sőt isteni parancsra születik. Majd a csönd egzisztenciális-létalapú érvényessége mellett kardoskodik Ellenségünk a csönd című írásában: „A csöndben az űr nyilatkozik meg, a mindenség és a mindenség Urának akarata.” A szakrális hanghordozású írások mellett egy nyelvművelő cikkre is bukkanhatunk a jegyzetek között (Vastag vaj van a füle mögött), de a Kié a történelem?-ben a migrációs jelenségről mondja el véleményét, megidézve Ferdinandy György esetét a Puerto Ricó-i egyetemen, ahol is megírta a helybeli őslakosok történelmét, hogy majd tanítani lehessen. Az amerikai kollégái viszont kinevették, mondván, nem tudja-e, hogy a kis népeknek nincsen történelmük, legfeljebb anekdotáik vannak. Így kellett levonnunk a tanulságot, mely szerint „Az ő szempontjukból a mi ’56- unk sem más, mint néhány lényegtelen anekdota”.
Végül a kötet ötödik részét olvasva úgy érezhetjük: elérkeztünk nemcsak az es - széíró, de az egész Oláh-életmű karakterét is fémjelző hosszabb magánbeszédeihez (Életmű és nemzeti önismeret). A viszonyítási pont gyakran 1956: ezen időponttól számítva esik szó az Elérhetetlen földről, majd az Elérhetetlen föld 1994-es antológiáról, vagy a Remetei Kéziratok című periodikáról. A korabeli kultúrpolitikai harc hű lenyomata az is, ahogyan például az antológia megjelentetését hátráltatták akkoriban a kiadók. Oláh János a szociográfiához rendeli hozzá a nemzeti önismeretet, amikor is a népi, kisebbségi irodalomról mind általánosságban, mind művek szintjén (Tardi helyzet, Cifra nyomorúság) kíván szólni, akár Görömbei Andrással együtt is, aki úgy fogalmaz: „A művek esztétikai és nemzeti önismereti értéke együtt mérendő.” (Irodalom és nemzeti önismeret, 2003, 11.) Érdemes Oláh János 2009-es A magyar irodalom létfeltételeiről című értekező esszéjéből talán az alábbi két tételmondatot kiemelni:
„A magyar irodalmi értékorientáció helyreállítására nem azért van szükség, mert önmagában érték, hanem azért, hogy általa a magyar irodalom visszanyerje legfőbb erényeit, problémaérzékenységét, a kollektív tudat iránti elkötelezettségét, etikai tartását, mindazokat a tulajdonságokat, amelyek eddig is alkalmassá tették a nemzeti önvizsgálatra. A népiség eszméjében megújuló magyar irodalom legfőbb feladata az volna, hogy legalább részben feldolgozza a magyar emlékezet tabutémáit.”
Oláh János Száműzött történetek című kötetének elbeszéléseiben igyekszik feldolgozni ezeket a tabutémákat, s általuk nemcsak az önérzetes igazságkeresés, de a belső, szerzői számvetés is megmutatkozik. Az idő csapdája is méltóképp válogatott írások sorát adja, habár egy gondosabb korrektúraforduló nem ártott volna még a kiadványnak. Ha az írások megjelenési helyét nézzük, azt látjuk: a szerző egész életművét behálózzák esszéisztikus írásai. Oláh János írói-költői alkatát nem mindig tudja, de nem is akarja leküzdeni, amikor esszét ír, mert hisz a szó mindennemű, önkorlátainkat felszámoló hatalmában.
Oláh János: Az idő csapdája. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)