Altorja hosszú főútján haladva különös látvány a történelem viharait megélt Apor-birtok: félig befalazott barokk kapuzatok, tégla-, kő- és betonkerítések, az egykori „társas” által építtetett istállók és raktárak sorakoznak egymás mellett. A telekre lépve a valamikori park öreg fái közül alig találunk egyet-kettőt, ami azt sugallja, hogy itt is láncfűrésszel kezdte térhódítását a kommunista rezsim.
A kastély a 19. századi átépítést mutató állapotában szerényen áll a megviselt birtokon, vele szemben mementóként a 18. századi kis magtár épülete jelent még megnyugvást az értéket kereső szemnek. Kívülről aligha sejtené bárki is, hogy az altorjai Apor-kastély a történelmi Magyarország egyik legépebben maradt 17. századi falképegyüttesét őrzi, melynek egyharmada máig feltáratlan.
A román állam által kisajátított és fél évszázadon át birtokolt épületet 1990 után perelte vissza az idén százéves báró Apor Csaba, az államosítás előtti utolsó birtokos, Apor Péter fia. Jelenleg ifjabb báró Apor Csaba gazdálkodik a területen és küzd az épületek felújításáért. A 2000-es évek elején a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a Teleki László Alapítvány közreműködésével támogatta a felújítási terv elkészítését és a tetőszerkezet helyreállítását, majd 2004-ben az angliai Headly Trust segítette jelentősebb összeggel a kastély 17. századi falképeinek feltárását, a korabeli famennyezet díszesen faragott gerendáinak konzerválását és egy, a régészeti leletek által rekonstruált cserépkályha megépítését. Azóta jelentősebb felújítás nem történt.
Falképek a mészréteg alatt
Azt, hogy a kastély falait a mészrétegek alatt falképek borítják, már Kónya Ádám helytörténész, a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatójának falkutatásaiból is lehetett sejteni. 2004- ben azonban még a vártnál is gazdagabb kép tárult fel: több teremben az erdélyi ún. virágos reneszánsz florális motívumai díszítik a falakat, köztük szövegek, allegorikus figurák, jelenetek, történelmi alakok portréi állnak. A 17. századi falképek rendkívül jelentősek, teljes feltárásuk, konzerválásuk, művészettörténeti feldolgozásuk és bemutatásuk igen fontos volna.
A kastély építtetője: Apor Lázár
Az altorjai előnevet viselő Apor család a 14. századtól rendelkezik torjai birtokokkal. A kastély jelenlegi formájában a 17. században épült. Csáki Árpád történész levéltári kutatásaiból tudjuk, hogy az épület helyén korábban egy ennél nagyobb ház állt, ami Mihály vajda betörésének idején jelentős károkat szenvedett. Részben a régi épület alapjaira – annak köveinek felhasználásával –, részben az mellé a 17. század elején Apor Lázár építtette fel a mai kastély magját, azonban halálakor, 1643-ban még nem volt készen az épület, így feleségére, Imecs Juditra bízta befejezését. (Apor Lázár neve a Kájoni-kódexből csenghet ismerősen számunkra, hiszen „tánca”, azaz kedvenc talpalávaló nótája az egyik legismertebb magyar reneszánsz dallam.)
A 2004-ben zajló régészeti ásatás a felszínre hozott egy Apor Lázár feliratú tornácmellvéd-töredéket is, ami alátámasztja építtetői szerepét. Az általa épített udvarház csaknem négyzetes alaprajzú, kéttraktusos épület volt, gerendás mennyezettel fedett kisebb-nagyobb termekkel, középen hatalmas szabadkéményű konyhával.
1651 előtt: „nemzetes uram kifestette a házát”
Az épület Lázár legnagyobb fiára, az első házasságából származó Andrásra szállt. A helyi plébánosnak 1651-ben adományozott könyv bejegyzése – miszerint az adományozás ugyanakkor történt, amikor „nemzetes uram kifestette a házát” – arra utal, hogy Andráshoz köthető az előkerült falképek egy részének készíttetése. Arra a kérdésre azonban, hogy pontosan melyek is ezek, alapos művészettörténeti kutatás hiányában egyelőre nem tudunk választ adni. Véleményünk szerint az ún. Asszony házának – tehát az úrnő szobájának – a fotókon is jól kivehető alsó falképrétege, tehát nagyméretű, most monokrómnak látszó, egykor színes virágai készülhettek András idejében.
Apor István, a második festető?
A levéltári dokumentumok szerint az 1660-as években az udvarházat Imecs Judit és fiai lakták. A családi vagyon elosztása során az altorjai kúria 1679-től Apor István (1638–1704) tulajdonába került. A jelentős politikai karriert befutott, művelt főnemes felemelkedése a Béldi Pál-féle összeesküvés leleplezésével kezdődött, amikor saját testvéreit is elárulta. 1686-tól Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkirálybírájává nevezte ki Apafi Mihály fejedelem, akinek halála után Apor a német pártot támogatta Thököly Imrével szemben. A zernyesti csatában harcolt is a kuruc vezérrel – alig tudott megmenekülni. A Diploma Leopoldinum életbe lépésével (1691) Apor Istvánt Erdély kincstartójává választották, 1693-ban bárói, majd 1696-ban grófi rangot kapott a császártól. Buzgó katolikusként nagymértékben támogatta a katolikus templomokat, rendházakat, iskolákat. Igaz kereszténynek és igaz magyarnak tüntette fel magát levelezéseiben. Az ellene indított támadásokat – ügyes politikusként – úgy értékelte, hogy hite miatt történnek. Az altorjai kastély falképeinek legnagyobb része – az eddigi publikációkkal ellentétben – feltételezésünk szerint nem Apor András, hanem Apor István idejében készülhetett. A Nagypalotából – tehát a reprezentatív díszteremből – nyíló boltozott kis szoba, az egykori Úr háza Apor István „studiolója” lehetett.
Az eredetileg gerendás mennyezettel fedett térben a középkori hagyománynak megfelelően több sávban helyezkednek el a falképek. Az egyes részeket elválasztó díszes sávokat – akárcsak az ablakok bélleteit – virágokból és szőlőindákból kombinált ornamentika tölti ki. Az alsó regiszterben függönyimitációt láthatunk, ami szintén a középkori templomok szentélyének kifestésére emlékeztet. A felette lévő sávban allegorikus ábrázolások láthatók.
A főhomlokzati ablak mellett a legépebben megmaradt felületen Fortitudo, az erő, bátorság, vitézség allegorikus figurája látszik, aki a négy sarkalatos erény egyike. A középkori ábrázolási típusnak megfelelő attribútumok „helyi változatait” tartja kezében: a kőoszlopot és az uralkodói pálcát. A háttérben Sámson lovagol az oroszlánon. A mellette lévő hosszanti fal sarkán sajnos nem vehető ki pontosan, mit is ábrázol a jelenet: az előtérben figurák lábai látszanak, a háttérben egy bizánci jellegű, kupolás, centrális templom mellett ördögfigura áll, felette a „Szegény prókátor” felirattal. Ugyancsak különös, hogy a teljesség igénye nélkül a hét főbűn egyike, a Superbia, azaz a kevélység, gőg folytatja a képek sorát. A töredékesen megmaradt falfestményen az allegória jellegzetes elemei: a páva és a tükörben magát nézegető nőalak tükre látható. Az ajtótól jobbra újabb érdekességet tartogat számunkra a falképegyüttes: nagyon töredékesen Zrínyi Miklós 1651-ben, Bécsben kiadott „Adriai Tengernek Syrenaia” című műve címlapjának jól ismert metszetábrázolása ismerhető fel a falon. A Szigeti veszedelmet és lírai költeményeket tartalmazó könyv címlapján a költő és hadvezér hajózik a tenger habjain, és célja elérésének érdekében ellenáll a körülötte úszkáló csábító szirének énekének. Latin jelmondata – Sors bona, nihil aliud – felette kacskaringózik. Zrínyi kultusza a 17. század hatvanas éveitől erősödött fel Erdélyben, ezért feltételezzük, hogy a falkép inkább Apor István idejében készülhetett, aki egyébként is törekedett magát jó magyarként feltüntetni. Az Apor András korából ismert 1651-es, már említett könyvbejegyzés a mű bécsi kiadásának évével megegyezik, így nem valószínű, hogy még ugyanabban az évben felkerült a több mint 1000 kilométerrel messzebb fekvő erdélyi település kastélyának falára.
A Zrínyit ábrázoló felülettel szemközti falon vadászjelenet látszik kutyákkal és menekülő vadakkal, aminek a világi falképfestészetben – akárcsak az erényalakoknak – komoly hagyománya van.
A legfelső regiszter adott helyet a 17. században kedvelt ősgalériának, azaz az egykori magyar királyok és erdélyi fejedelmek arcképcsarnokának. Az 1693-ban megépített boltozat miatt csak töredékesen látszó portrék egy része a padlástérből kivehető. Így a koronás, sisakos fej feltételezhetően Szent Lászlót, a lovagkirályt ábrázolja. A terem ikonográfiájának megfejtéséhez még további kutatások szükségesek: beleértve a boltozat feletti falfelületek tisztítását és feltárását is.
Az egykori díszterem, azaz Nagypalota még feltáratlan kifestése egyértelműen ugyanehhez a periódushoz és mesterhez köthető. A nyitott kutatóablakokon jól elkülönülnek a jelenetes képmezők és a virágos díszítősávok. Talán az Apor család nagyjainak krónikája olvasható majd le a falképekről, mint a Fehér János művészettörténész kutatásaiból ismert olaszteleki Daniel-kastélynak a 17. század harmadik negyedében készült falképei esetében.
Asszony háza, 1693
Nagyon látványos az Asszony házának falképegyüttese is. A már említett alsó réteg virágai felett kisebb méretű, világoskék és rózsaszínű forgórózsák és más stilizált virágos növények borítják kacskaringózva a teljes felületet. Az ablakok bélleteiben pedig nőalakok ülnek korabeli viseletben. Bár attribútumaikat leplezi, hogy hétköznapi tárgyakat tartanak a kezükben, minden bizonnyal erényalakok. Talán a vesszőköteget fogó Concordia, az Egyetértés, a tálat és üvegcsét tartó Temperantia, a Mértékletesség, a maszkot vagy tükröt néző Prudentia, a Bölcsesség allegóriája lehet. A legdíszesebb ruhában látható attribútum nélküli nőalakban talán a Szépséget tisztelhetjük.
Ennek a teremnek a kifestése feltehetően Apor István 1693- as építkezéseihez köthető, amit a Thököly-féle dúlás tett szükségessé. Ehhez a periódushoz kapcsolható a kastély bővítése csakúgy, mint az Apor István és felesége, Farkas Zsuzsanna monogramját mutató stukkódíszes boltozat megépítése és az évszámos reneszánsz ajtókeretek kialakítása. Apor István halálával az épület unokaöccsére, az emlékíró Apor Péterre szállt, aki itt írta meg Metamorphosis Transylvaniae című, a fejedelemségkori Erdély főúri kultúráját, szokásait részletesen bemutató művét. Egyben elsiratta Erdélynek „a náj módi betörése előtti” korszakát. Bízunk benne, hogy az Apor-kastély különleges falképeinek feltárása és restaurálása folytatódhat a közeljövőben, és látogathatóvá válásával megismerhetővé válnak a fejedelemségkori Erdély fényes lapjai.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)