A különböző lények hol összehangolják ritmusukat, hol nem. És sokszor úgy is összeáll valami. A tücskök és kabócák népes seregében első hallásra mindenki a magáét zöngi és zezgi, ám ha kitartóan figyeltek, meg fogtok hallani egy rejtőzködő ütemet, ami titokban az egész társaság koncertjét vezényli. És ha képesek volnátok a világ összes tücskét és kabócáját egyszerre hallani, akkor se hallanátok másképp.
Halljátok-e, mi mindent énekelnek a fák? Mert bizony énekelnek azok, éppúgy, ahogy a bokrok, füvek, galajok, turbolyák, puszpángok, meg minden teremtett lény. Már ha épp olyan kedve van. De ha nem halljátok, mi mindent énekelnek a teremtettek, akkor sincs semmi baj, hisz láthatjátok a növekedés és mozgás mintázatát: a számtalan csíkot, pettyet, hullámot a növények szárán és kérgén, bodrot és fodrot a felhőkön, csipkét és nyúlványt a hegyeken. Vagyis a ritmust.
A különböző lények hol összehangolják ritmusukat, hol nem. És sokszor úgy is összeáll valami. A tücskök és kabócák népes seregében első hallásra mindenki a magáét zöngi és zezgi, ám ha kitartóan figyeltek, meg fogtok hallani egy rejtőzködő ütemet, ami titokban az egész társaság koncertjét vezényli. És ha képesek volnátok a világ összes tücskét és kabócáját egyszerre hallani, akkor se hallanátok másképp.
Nem árt persze, ha ehhez két fülünk van. De még a kétfülűek is nagyon sokféleképpen tudnak hallani. Élt egyszer ezen a világon egy különös teremtmény, akinek szintén két füle volt, de ezzel a két fülével nagyon különböző hangokat tudott nagyon különbözőféleképpen hallani. Kellornak hívták, ami egy rég elfeledett nyelven azt jelenti: mindent halló fülű kéregjáró. De barátai röviden csak úgy hívták: Kellor, a kéregjáró. Kicsit olyan volt, mint egy bogármajom, kicsit olyan, mint egy manó, kicsit olyan, mint egy zenész, és kicsit olyan, mint egy szobrász. Szeretett a fák kérge alatt kutakodni, kopogtatni, kupászkodni: formákat, ritmusokat, ütemeket, és hangokat keresett, amikkel az élő fákat gyógyította, a holt fáknak pedig új, értelmes életet adott, mikor szerszámaival mindenféle kedves tárgyat készített belőlük.
Történt egyszer, hogy a teremtett hangok gondozásáért felelős egyik kisebb angyal, kit áldott munkája miatt akusztikosz angyalnak is neveztek, úgy elgyönyörködött a világritmusban, hogy elfelejtette, hogy a kezében van a lantja, és elkezdett dobolni az égbolton, amin ült. Egész jó hangja volt az égboltnak, a lant viszont kiesett az angyal kezéből. Átesett az égbolton, át a felhőkön, át az uralkodó szelek, a világalkotó szelek, a szeleburdi szelek, és a helyi jellegű légmozgások birodalmán, át napkeltén és napnyugtán, és talán az egész bolygónkon keresztülesik, ha nem pottyan idejében egy jó langyos, zsombékos tóba, annak is a posványos, iszapos fenekére. A tófenéknek egész sajátos akusztikája volt, így a lant elhallgatott. Az angyal mindenesetre nem hallotta, hová esett a lantja, de gyorsan leröppent a felhőről, hogy megkeresse. Közben hangosan sopánkodott szegény:
– Ó, én szerencsétlen, balga, görbeglóriás, szanaszétszárnyú, transzcendens mitugrász, most aztán volt lant, nincs lant! Na, ennyit a nagy, önfeledt gyönyörködésről! Még a legkisebb harsonapucoló angyalok is rajtam fognak röhögni fényesen csilingelő kacagással, hogy az a hajnali napszekeres mannapótló borulna rá a kellemetlen élethelyzetére!
De hiába cifrázta a mi akusztikosz angyalunk, lantját nem lelte. Nézte égen, földön, fakoronában, ágak közt, bokor tövén, még rókalyukba, darázsgubacsba, és a mezei katáng, más néven cikória óvatos kis szirmai közé is bekukkantott, csak épp abba a bizonyos langyos, posványos tóba nem. Így hát becsmérelte tovább szegény az ő mélázó, felelőtlen természetét, és könnyeit potyogtatva turkált az aljnövényzetben reményvesztetten, már csak úgy a becsület kedvéért. Ez eltartott pár napot és éjszakát, hisz az angyaloknak olyan angyali a természetük, hogy akkor is kitartók, ha elvesztik a reményt. Bármelyik teremtett lény szívesen segített volna az angyalnak persze, de nem látta-hallotta senki, hová esett a lant, a tó fenekét pedig annyira nem izgatták a világ dolgai, hogy azt se vette volna észre, ha magának az Öregistennek a tündöklő naptrónusa esik bele. Pedig nyilván előzékenyen szól az angyalnak, ha éberebb.
Míg a napok teltek az akusztikosz angyal kesergő motoszkálásával, az erdőnek kezdett megváltozni a ritmusa. Mármint annak az erdőnek, ami az alatt az égbolt volt, amin az angyal ült, mikor a lantja kiesett a kezéből. Hisz ha a teremtett hangok gondozásáért felelős angyal lantszava elhallgat a neki rendelt terület fölött, akkor a dolgok változni kezdenek a maguk természete szerint.
Kellor, a kéregjáró is észrevette a változást. Épp egy kidőlt tölgyfa kérgét háncsolgatta le, hogy nyálkatisztító teát készítsen belőle, és már pont kiegyezett volna a kéreg alatt lakó bodobácsokkal, hogy csak egy picit kell arrébb menniük, és ők is kapnak a teából, mikor az egész kéreg összerázkódott, és pici szilánkokra meg forgácsokra hasadt széjjel. A körülálló, eleven tölgyek molyhai és kocsányai pedig reszketve húzódtak össze, hogy a sombokrok döbbent didergéséről már ne is beszéljünk.
– Ennek a fele se tréfa – mondta Kellor, azzal otthagyta a döbbent bodobácsokat, fogta összes szerszámát, s indult utánanézni, micsoda tragédia történhetett az erdőben.
Mikor elcsoszogott nagy ölesen az árnyas sombokrok alatt, a kíváncsi gyertyánokon át, a megfontolt égereken túl, és a kőriseket ölelgető tölgyek vigyázta rétre ért, meg is látta az öreg hárstönkön zokogó akusztikosz angyalt. Jaj, de nyomorultul festett szegény! Kellor ilyen elbúsult angyalt még nem látott: szárnya lóg, glóriája ferde, csillaghaja tépett, felhőköntöse rongyos, orcája könnyes, szeme fénytelen, szája görbe, füle szétáll. Köszöntötte azért illőn az angyalt, az meg fogadta, és legott el is mondta neki világnagy bánatát. Kellor pedig megértette, miért változott meg az erdő ritmusa, nekifogott hát segíteni az angyalon, no meg az egész erdőn, saját magát is beleértve:
– Hallgass ide, ó, fényességes akusztikosz angyal! Megkereshetem a lantod, hiszen két fülem van, és az egyikkel biztosan meghallom. De tudnod kell, hogy az egyik fülemmel mindig a teremtett dolgok hangját hallom, a másik fülemmel meg a szerszám hangját, amivel a teremtett dolgokat formálom. S mivel lantod most hallgat, szerszámaim nem érhetnek némaságához. Csak ahhoz folyamodhatok keresésemben, aki a lantot utoljára megszólaltatta, ez pedig te vagy, ó, tündökletes akusztikosz angyal! Ezért arra kérlek: idézd föl képzeletedben, milyen hangja volt lantodnak, mikor utoljára játszottál rajta. Ha elég jól elképzeled, képzeleted olyan lesz, mint a szerszám, minek hangja van, s így meghallhatom azt az egyik fülemmel. És ha minden jól megy, a lant is megszólal majd képzeletedtől, s meghallhatom azt a másik fülemmel. Talán sikerül, talán nem, mindenesetre próbáljuk meg!
Így lelkesítette az akusztikosz angyalt Kellor, a kéregjáró. Maga sem volt biztos a dolgában, hisz megszokott munkáját angyalok és elveszett lantok esetében még sosem gyakorolta. De lelkesítésben egész ügyes volt, meg a fülei is működtek. Látta ezt az akusztikosz angyal is, igyekezett hát képzeletében (az angyalok képzelete másképp működik, mint az embereké, de ilyen szélsőséges esetekben elég hasonlón) fölidézni a teremtett hangok gondozásáért végzett lantjátékát. Először csak dúdolt felhőbodrozón, aztán csettintgetett is glóriafényesítőn, végül már a lábával is dobolt, mint bárki egy jó koncerten, ha még ül. Kellor hallotta egyik fülével az angyal igyekezetét, de a másikkal még nem hallotta a rejtőző lantot, ezért maga is beszállt képzeletük rögtönzött játékába. Először csak az angyallal együtt dúdolt, mint a gazdagon erezett faháncs, aztán csettintgetett, mint a gyökerekben fölszívódó víz, végül már a lábával is dobolt, mint az egymáshoz ütődő ágak a szélben. Meghallotta ezt az angyal, és igyekezett ő is jobban Kellorhoz igazítani füttyét, csettjét és dobaját. Így muzsikált együtt a kéregjáró és az akusztikosz angyal. Egészen addig, míg Kellor a másik fülével meghallott egy alig hallhatóan halk kis pendülést. Megálljt parancsolt hát a nagy örömzenének, hogy oly figyelmesen fülelhessen, mint életében még soha. Körbe is futotta gyorsan az erdőt, hogy megállapítsa, melyik szegletéből hallja legjobban a hárfát. És mivel minden szegletéből ugyanúgy hallotta, kisütötte, hogy a hang forrása csakis az erdő középen lehet. Mondanom se kell, hogy épp az erdő közepén terpeszkedett az a bizonyos posványos tó.
Közben telt az idő, ahogy a maga módján szokott, hisz mikor ilyen akusztikai kérdésekben egy angyal meg egy kéregjáró összefog, könnyen olvadnak egybe percek s századok.
Ezért az örömzene s a hallgatózás alatt a posványos tóba esett lant meggyökeredzett, és fává cseperedett. Mire Kellor és az angyal megtalálta, már egyáltalán nem hasonlított lantra. Úgy festett, mint bármelyik csavaros fűz a tó körül, csak épp halkan pengett. Az angyal erre megint kétségbeesett, de szerencsére a kéregjáró megvakarta előbb az egyik, majd a másik fülét, majd gyengéden simogatni kezdte a fűz kérgét és ágait. Mikor érezte, hogy a fűz is megérinti őt, így szólt:
– Ó, fényességes lantból nőtt fűzfa! Csodálatos dolog az, hogy egy holt fából faragott lantból újra eleven fává cseperedvén szolgálod a teremtést! De most engedd meg, hogy leghajlékonyabb és legszebb ágaidból egy új lantot faragjak! Hisz a te növekedésedben sem állhat meg a teremtés végtelen munkája, ráadásul lantosod kezei is munka nélkül maradnak, ha nem pengethetik húrjaid, hogy kedves erdőnk állapotáról már ne is beszéljünk!
Így kérlelte Kellor szíves szavakkal a lantból lett fűzfát, aki hajlott a szóra, és megengedte, hogy a kéregjáró új hangszert készítsen legszebb ágaiból. Elvégre annyi új ágat növesztett, amennyit csak akart, az idők végezetéig.
Így készített titkos szerszámaival új lantot Kellor az akusztikosz angyalnak, az pedig boldogan röpült vele a felsőbb szférákba, hogy ismét biztosíthassa a teremtett világ hangját és ritmusát ama tájon, hol kis mesénk játszódik. Szebben szólt az, mint valaha! Örvendezett az angyal, örvendeztek az egek, örvendezett a hárfából lett fűzfa, és a fűzfából lett hárfa is, hisz mégiscsak akkor szép igazán az élet, ha létünkkel másokat is megörvendeztetünk. Valamint az erdő ritmusa is helyreállt végre.
Hát így segített a gyámoltalan akusztikosz angyalon Kellor, a kéregjáró. Itt a mese, fuss el véle, de halljam ám!
Ez a mese azért született, mert a mesélő próbálta megérteni egy másik mesélő, Koller László Hallható geometria – Látható összhang (Püthagoreus zenei arányok a vizuális művészetekben) című, 2014-ben írt szakdolgozatát. Annyit bizonyosan értett is belőle, amennyi ebben a mesében szerepel most, 2021 őszén.