Ezüstbe vont november, a ködje fólia,
levélnek mind a fákról le kell ma hullnia,
patak patakzik oldalt, mögöttünk óvoda,
a szél most épp alig fúj, elsuttogott ima
NEHÉZ LEVÉL
A fészek őszi ágon, nincs nála üresebb.
A szárnyasok helyett repülnek levelek.
Lehullanak ma-holnap, hová futott a járda,
a földre hullanának Ligetnek új sarába.
De mennyit jártam itt rég, te jó Isten, de mennyit!
Sok évvel ezelőtt, erre bóklászva estig.
A kislányom meg én, lazán nyakamba vettem,
ha fárasztotta séta, s szakadt a hó hidegben.
Levél, ha itt kavargott, s fehéren nyárfavatta,
az ég derült-borult, mi ott mentünk alatta,
a lánya és az apja… Már negyvenhét leszek,
ő meg bizony tizennégy, a száz emlék befed.
De más lehettem akkor! Vagy nem is annyira.
Mögöttem és előttem akadt még pár hiba.
Megint itt lépek újra, nem változtak a fák,
a szél is ugyanúgy fúj, hasonlón lép a láb.
A gyors idők vize folyókon így lefolyhat,
sodorva még magával a régit és az újat.
Novemberét a szél majd a télbe fúja mégis,
levél nehéz tanát, az újat és a régit.
ABBÁZIA
Abbáziában a kövekre ráfeküdtünk,
sütött a nap le ránk, repült sirály felettünk.
Medúza lett a felhő, az égi víz apátja,
kagylókolostor is borult a törpe rákra.
A nászutunk el ott telt, te messzire beúsztál,
de vártam rád a parton, ha csapkodott a hullám,
ahol századelő sirályai repültek,
kiszállva régi képről, fehéren, mint az ünnep.
Egy évre rá Johanna, a lányunk született,
nyomát hasadra vésték, a kis, fehér heget.
Öt éve már, hogy együtt, öt éve épp idén,
tükörképünk lebeghet az Adria vizén.
LEG
Ezüstbe vont november, a ködje fólia,
levélnek mind a fákról le kell ma hullnia,
patak patakzik oldalt, mögöttünk óvoda,
a szél most épp alig fúj, elsuttogott ima,
őszvégi délutánban a járdán, mely sima,
jövünk mi vissza ketten, Johanna és apa,
nyakamban ülve hordom, legédesebb iga.