Dúlt kert bokrai között
Ágaskodik az öntudat,
Hű vadász a hiúság
És gyönyörű gyilkos a fény.
Ha még tudod
Felül háló, ok, kezdet ködbe vész,
Nem firtatod a végső lényeget,
Megvilágosodás lámpafénye
Szűri a legsötétebb éjszakát.
Mint bolondmalom, tekereg a Minden,
Napok rézzöld színe rátelepült,
Ne csináltass magadnak haldokló-
Ágyat, fekete bársonyán Nap, Hold.
Élni nem a halottak fényűzése,
Nyáron koporsóba bújni botrány,
Terád is ragyoghat a „zöld csillag”.
„Változtasd meg élted!”, ha még tudod,
Bár most nem a Szépség kéri tőled,
Hanem a „tovább már nincs!” szédülete.
Csendélet
Az ablakon már ősz csörög be,
Martok kökényesei integetnek,
(Ó, én nem lehetek elég modern!),
Kintről tegnapi ember néz rám.
A bekötőútnál Krisztus-kőkereszt,
(Felújíttatta az Asszonykör),
Bár tanyabokornak, létnek nyoma se.
Grófnő szelleme gyomkastélyban
Zongorázik, a gróf pipacsot pipál.
Romkocsma, kocsmarom, fémasztalánál
Integet az utolsó betyár,
Nem tudni: magában, magának?
Vagy még egy törkölypálinkát inna még,
Mielőtt végleg vért köp a nyár.
Nem életnovella
Ez, persze, nem életnovella,
Kikerekedett szellemek ülnek a tájon.
Ablakára jár két
Szelídített csóka és enni kérnek,
Magvakat fúj ki a tányérból
A bele-belekapó kelet–nyugati szél.
Kézben agarászostorral
Lépdel a Végzetes Asszony
S olykor-olykor húz egyet
A felnőtt arcú kölykök
Fenekére,
Akik közül az egyik
Káin lehet,
A másik az örök Ábel.
Szép öröme telik benne,
Kastélytoronyban vágy könyököl,
Árnyágai közé
Vadgalambok aludni térnek.
Dúlt kert bokrai között
Ágaskodik az öntudat,
Hű vadász a hiúság
És gyönyörű gyilkos a fény.