Szinte családi ünnep volt nálunk a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál. Átmentünk a nagyszüleimhez, akik amint megvették a műsorújságot, vastagon bekarikázták az aktuális adás időpontját.
Hároméves voltam, amikor édesanyám először elvitt a Fővárosi Nagycirkuszba. Sok év távlatából is feldereng a piros kakasnyalóka édes íze, a pattogatott kukorica illata, az állatok szaga, a jámbor póniló szőrének tapintása. Bár hatalmasnak tűnt számomra a cirkusz nézőtere, mégsem éreztem elveszettnek magam. Nemcsak azért, mert édesanyám ölében ültem, hanem mert a tér vibrált a közönség izgalmától, már az előadás előtt mindenki nagyszerű hangulatban volt.
A következő emlékem a szomorúság, hogy miért kell hazamennünk, szeretnék még vicces bohócokat, hajlékony akrobatákat és mókás állatokat látni. Édesanyám megnyugtatott, hogy jönni fogunk még. Rendszeres cirkuszlátogatók lettünk, minden új előadást megnéztünk, volt, amit több alkalommal is. Abban a két órában magunk mögött hagytunk minden gondot, nehézséget és bánatot, csak mi voltunk és a varázslatos cirkuszi világ. Akkor még nem értettem, csak éreztem, hogy ez mindkettőnk számára egy menedék volt.
Szinte családi ünnep volt nálunk a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál. Átmentünk a nagyszüleimhez, akik amint megvették a műsorújságot, vastagon bekarikázták az aktuális adás időpontját. Mindannyian ámulva néztük a cirkuszi világ legjobbjainak lélegzetelállító produkcióit, egy emberként drukkoltunk nekik, és fogadásokat kötöttünk egymással, hogy vajon kik lesznek a díjazottak között. Ilyenkor anyukám és nagymamám sokszor felidézték, hogy milyen cirkuszi számokat láttak együtt, lelkesen meséltek Eötvös Gábor Van másik! című produkciójáról, Rodolfóról, a legendás bűvészről, a nagy tudású orosz állatidomárok kiskutyás, macskás és medvés számairól.
Amikor pár évre Budapestről Kőszegre költöztünk, ott sem kellett nélkülöznünk a cirkusz világát, ugyanis évente két alkalommal ellátogatott a városba egy-egy vándorcirkuszi társulat. Az egész város és a környékbeli kisebb települések is felbolydultak, mindenki látni akarta a produkciókat. Rengeteg új barátot szereztem ilyenkor, mert mint minden gyerek, amikor csak tehettem, a cirkusz körül lézengtem. Kicsik és nagyok számára is igazi, közösséget összekovácsoló helyként működött a cirkusz.
Idén nyáron utoljára mentünk együtt a Fővárosi Nagycirkuszba. Anyu akkor már parókát hordott, hosszú tincseit le kellett vágni a kemoterápiás kezelés miatt. Nevetve viccelődött, hogy mekkora attrakció lenne, ha az előadás alatt lekapná a fejéről egy majom a parókát és elfutna vele. Örülök, hogy teljesíthettem az egyik utolsó kívánságát, és még egyszer együtt átélhettük a cirkuszi varázslatot.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 6-i számában.)