A közelmúltban kimostam pár kiló zoknit, de nem volt időm társítani őket. Ott is maradtak, szép nagy halomban. Aztán szép lassan megérett bennem a lázadás gondolata: hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Egy idő után mindenki panaszkodott az egyre fogyatkozó lábtyűkre, szemrehányó pillantásokat vetve felém.
Egy nap aztán a nappali közepébe öntöttem az egész kupacot abban reménykedve, ha szem előtt lesz, csak nekiállunk közös erővel párosítani.
A közelmúltban kimostam pár kiló zoknit, de nem volt időm társítani őket. Ott is maradtak, szép nagy halomban. Aztán szép lassan megérett bennem a lázadás gondolata: hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Egy idő után mindenki panaszkodott az egyre fogyatkozó lábtyűkre, szemrehányó pillantásokat vetve felém.
Egy nap aztán a nappali közepébe öntöttem az egész kupacot abban reménykedve, ha szem előtt lesz, csak nekiállunk közös erővel párosítani.
Ezután mindenki hátát kiegyenesítve, felemelt fejjel kezdett közlekedni a lakásban, hogy ne vegye észre a szoba közepéből kiemelkedő zokniszigetet. Telt-múlt az idő, akinek kellett, időnként egyet-egyet turkált a halomban, és buffogott magában, hogy alig talál egy rendes párt, mert vagy nyári bokazokni kerül a kezébe, vagy színben nem passzoló, vagy – isten őrizz! – kis méretű, amit valahogy még felrángat a lábfejére, de aztán alig tudja lehúzni.
Én lettem egy időben az összeomlás felé közeledő család panaszládája és a bajok forrása. Mert, ugye, ha egy fiatalember csak egy lyukas zoknit talál indulás előtt, a legutolsó pillanatban, s kétségbeesésében azt húzza fel, egész nap izgulhat. Hiába kap meghívót élete szerelmétől, kudarcba fullad a látogatás nagy lehetősége, mert egy jó zokni nélkül nem léphet álmai nőjének a szőnyegére. Aztán ne adj isten, hogy valami baj érje és kórházba szállítsák, ahol le kell húznia a cipőjét! Egy ilyen esetben szégyenében halna meg, nem a betegségben.
Lassan, de biztosan minden családtag kezdett rájönni, hogy zokni nélkül nem élet az élet. Aztán egy szép napon elém állt a díszes társaság, s egymást támogatva könyörögni kezdtek, hogy tegyek már rendet a zoknik életében.
Megesett rajtuk a szívem, és színek szerint csoportosítottam 5 sor piros zoknit, 10 rózsaszínt, 20 fehéret, 40 kéket és 80 feketét. Lehet válogatni! – mondtam –, s aki nem hajlandó, az mehet a boltba vásárolni!
Kislányom boldogan felkapta az első három színt, fiam a negyven kéket, a családfő a nyolcvan feketét. Elkullogtak a szerzeményükkel a szekrényükig, s én ott maradtam zokni nélkül. Mehetek újból vásárolni, hogy legyen nekem is lábvédőm. Azt tervezem, hogy ezentúl csak sárga színű zoknikat veszek.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)