A rendszerváltás után a kőszínházak leálltak a tájolással, helyettük pár öntörvényű művész vállalta fel, hogy önerőből, magánprodukcióikkal járják a térképről lemaradt falvacskákat, szórványtelepüléseket. A Kozsik házaspár (Novák Ildikó és Kozsik József) elsők között vállalkoztak erre az embert próbáló feladatra.
– Milyen indíttatásból, miért és hogyan fogtatok neki az önálló színházi létmódnak? Megérte-e otthagyni a biztonságot adó intézményt?
– Most, ennyi év távlatából és ennyi vérveszteség után nagy képmutatás lenne azt állítani, hogy megérte. Akkor viszont még naivan azt gondoltuk, hogy valóban eljött az idő, hogy másként csináljunk színházat, mint a hagyományos struktúrákban. Hogy másként is lehessen beszélni, más nézőpontból, és főleg más helyszíneken.
Tamacisza, a versszínház
1997 decemberében azért alapítottuk meg a Tamacisza Társulatot, hogy versekkel foglalkozzunk, versszínházi megközelítéseket kínálva fel mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek. A volt férjem színészként, magam meg bábszínészként, előadóművészként olyan közönségréteget szerettünk volna megszólítani, akik hozzánk hasonlóan szeretik a verset. Ez volt a színházunk különlegessége, hogy a verseket használtuk fel alapanyagként, helyeztük dialógusba, díszletek közé és játékhelyzetekbe, vagyis színházi kontextusba. Tettük ezt azért is, mert mindketten a saját intézményeinkben azt tapasztaltuk meg, hogy a kőszínházi struktúrák keveset tudtak kimozdulni vagy kevés helyre tudtak eljutni, mi meg magántársulatként olyan helyeken is megfordultunk, ahol a gyerekek soha nem láttak még bábut sem. Ha valamiért mégis megérte az áldozat, akkor ez: színházi élményt tudtunk nyújtani az olyan közösségeknek is, amelyeknek másként nem lett volna lehetőségük, és következésképpen igényük sem, hogy előadást lássanak.
Hogy megérte-e otthagyni a biztonságot jelentő intézményt? Akkor azt láttuk helyesnek. És utólag azt is tudom, hogy nagyon sokat tanultam belőle. Megtanultam, hogy csak arra számíthatok, amit magam megteszek. Hogy amit nem teszek meg, azért keményen megfizetek. Hogy a hitemért a véremet is odaadom, és mégis hitetlennek látszom. És még rengeteg tanulság van, de ezt nem szeretik hallani az emberek.
– Kik voltak akkoriban a pályán hasonló műfajokban?
– A kilencvenes évek elején már elkezdődött a kitekintés a biztonságot jelentő intézmények kötelékeiből. Tudomásom szerint már működött Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos kezdeményezése, a nagyváradi Kiss Stúdió, Meleg Attila is bábtársulatot alapított ugyanott, Marosvásárhelyen megalakult a Hahota Színtársulat, a GruppenHecc kabarétársulat, de olyan együttes, amely a mi kezdeményezésünk szegmensét fedte volna le, tudtommal akkor még nem működött.
Emberfeletti munka
– Milyen nehézségekbe ütköztetek szabadúszóként? Volt-e, akikkel ezeket megbeszéljétek, akiktől segítséget, támogatást kérjetek?
– Kezdetben a legrosszabb szervezési formát választottuk: a kft.-t, ami nem tette lehetővé számunkra, hogy bárhová is pályázni tudjunk, tehát kizárólag abból éltünk, ahány jegyet eladtunk. Ez nagyon sok előadást, nagyon sok kiszállást és kockázatot jelentett, ugyanis mindketten szabadúszók voltunk, és akkor már volt két kisgyerekünk, akiknek a biztonságát kockáztattuk. Hogy mekkora károkat szenvedtek el emiatt…ezzel utólag szembesültünk.
Egyébként az alapításnál Jakab Zsombor, a Hahota Színtársulat egyik tagja nyújtott segítséget konkrét tanácsokkal, illetve a későbbiekben barátainktól kaptunk sok segítséget, lelki és anyagi támogatást. Aztán meg 2007-ben, amikor az egyesületi szervezési formára tértünk át, a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal a rendelkezésünkre bocsátotta az egyik bástyát, ami lehetőséget biztosított a stabilitás megteremtésére. Ott született meg a társulatnak az a formája, amely a kamasz-színházi vonalat hozta be, és amellyel a volt férjem azóta is foglalkozik.
– Kétszemélyes intézményként működtetek a férjeddel. Milyen munkamegosztást alkalmaztatok?
– A társulati munkában a volt férjem szervezte az előadások közönségét, általában ő is rendezte, én legtöbb esetben a szövegekkel dolgoztam, díszletet, bábut, jelmezt terveztem és varrtam, előkönyvelést vezettem, a fiunk az előadások zenéjét szerezte, játszott is. Közösen játszottunk, cipeltünk díszletet, felváltva adtunk el jegyeket, a férjem vezette az autót, építette a díszletet, szóval nagyon nehéz volt. Emlékszem, egy nagyon jól sikerült előadás után egy idős tanár úr éppen gratulálni szeretett volna nekem, de én a díszletet cipeltem kifelé éppen, zavartan elvette a kezemből, és mondta, hogy inkább ő viszi ki, ne én fáradjak.
– A szakma hogyan viszonyult hozzátok?
– Ha teljesen tárgyilagosan értékelem, akkor leginkább közönyösen. Nem érzékeltem, hogy valakit is érdekelt volna a munkánk. Ritkán írtak rólunk, leginkább tudósításként, hírként. Ami mégis motivált és életben tartott, az a közönség szeretete volt, mert jöttek megnézni minket, és szerették az előadásokat, igényelték a jelenlétünket és visszahívtak. Ezt nem lehet, és nem is tudtuk mellékesen értelmezni.
– Miért nehéz a szabadúszói létmód?
– A legnagyobb gond a fenntartási költségek megszerzése, mert a létezéssel járó nehézségek felszabdalják az alkotókedvet. Segítség és anyagi biztonság nélkül olyan mértékű áldozatot kíván, hogy esetenként beleroppan az ember. Ahogyan velünk is történt.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)