Murányi Sándor Olivér | Neznamé-völgye

Murányi Sándor Olivér 2022. január 21., 09:01

– Hiúzt akarsz látni? Kérdés, hogy ő akarja-e – nevet Lukács vadőr, aztán megsajnál, és elindulunk a helyre, ahol a legtöbbször találkozott ezzel a gyönyörű csúcsrejtőzködővel. Tudatában vagyok, hogy nem tettem fel mindent egy lapra az ügyért. Vadon és város közt csapongok, néha érkezem nagy lelkesedéssel, hogy a hiúz nyomába eredjek, de nem szánok rá napi tizenöt, csupán két-három órácskát, ami a számok nagy törvénye szerint is kevés.

Kuti Dénes: Évszakok (olaj, vászon, 100 × 100 cm, 1984)

– Hiúzt akarsz látni? Kérdés, hogy ő akarja-e – nevet Lukács vadőr, aztán megsajnál, és elindulunk a helyre, ahol a legtöbbször találkozott ezzel a gyönyörű csúcsrejtőzködővel. Tudatában vagyok, hogy nem tettem fel mindent egy lapra az ügyért. Vadon és város közt csapongok, néha érkezem nagy lelkesedéssel, hogy a hiúz nyomába eredjek, de nem szánok rá napi tizenöt, csupán két-három órácskát, ami a számok nagy törvénye szerint is kevés. Velünk van Tamás, a magyarországi rendőr, aki Lukács vadőr vadászbarátja. Hárman indulunk fel a patak mentén a nagy hóban. Mindhármunk lábszárán kamásli van, ami véd, hogy ne ázzon be a bakancsunk és a nadrágunk. Tamás szája be nem áll. Azt hittem, én vagyok bőbeszédű, de ő simán rám ver. Mindenhez van valami hozzáfűznivalója, mégis olyan kedves, hogy nem lehet haragudni rá. Lukács vadőr egy idő után megelégeli a sok beszédet, és felszólít mindkettőnket: – Ti menjetek a patak mentén ki az oldalon, én felmegyek a gerincre agancsászni, hátha éppen elétek hajtom a hiúzt. – Azzal eltűnik. Majdnem térdig érő hóban haladunk Tamással kifelé. Mindenütt nagy a csend, csak a kis patak és a szél zúgása hallatszik. Társamban azért akad annyi jóindulat, hogy suttogva szaporítja a szót, így talán esélyünk nyílhat, hogy távolról bármit is megpillantsunk. Mindkét oldalunkon erdők tűnnek fel, ahogy haladunk, aztán egy cserjés mellett vezet el az utunk. Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor fent a szemközti hegy tetején megpillantom a távcsövemmel Lukács vadőrt, amint egy hatalmas szarvasaganccsal a kezében integet. Olyan, akár egy indián, mintha Ülő Bika, az apacsok főnöke állna a sziklán, és győzelmi jellel üzenne harcosainak. Tamás meg is szólal: – Indián! – Kiegészítem: – Székely indián! – Egy darabig nézzük, aztán továbbindulunk. Társam most arról mesél, hogy milyen nehéz körülmények között dolgozott Magyarország déli határán. Nem szakítom félbe, hogy ne sértsem meg, félig figyelek, közben gondolatban ostorozom magam, amiért nem teszek meg mindent, hogy végre meglássam gyerekkori álmaim állatát. Állandóan turistaként találom magam ebben a völgyben, amely fura módon a Névtelen nevet kapta, méghozzá szlovák nyelven itt, Székelyföld kellős közepén. Senki nem tudja megmondani, miért. Lukács vadőr, amikor ideérkezett, hogy elfoglalja szolgálati helyét, már így mutatták be neki a helyiek ezt a szakaszt, amely csupán egy patakkal kettészelt zárt ösvény, és csak a felsőbb szinteken szélesedik ki. A szél annyira csípős, hogy sapkát kell a fejemre húzni. Sehol egy vad, csak nyomokat látunk. Lukács eltűnik a hegyen, majd újra felbukkan, amint felénk gyalogol. Több száz méterről látjuk, ahogy halad két cserjés között. Óvatosan mozog, minden lépése nagy tapasztalatról árulkodik. Néha meg-megáll és figyel. Ilyenkor hiába integetünk neki Tamással távolról. Vagy más irányba néz, vagy egyszerűen nem akar tudomást venni rólunk. Teljesen átszellemül a vadonban. Otthon van, nem vendég, mint mi. Megvizsgálja a fákat, a bokrokat és a havat, mindenhol fontos jeleket talál. Éppen újra eltűnik a szemünk elől, amikor Tamással csörtetésre kapjuk fel a fejünket. Összenézünk. A szorosan mellettünk levő cserjésben valami hosszan fut. Magára hagyom útitársam, és rohanni kezdek a hang irányába. Kisvártatva egy elmosódott sárgás testet látok. Olyan gyorsan mozog, hogy nem tudom eldönteni, milyen állat. Pillanatok alatt tűnik el a szemem elől, és újra csend lesz. Tamás zihálva tapossa utánam a havat, míg végül utolér. – Mi volt? – kérdi izgatottan. – Nem tudom – felelem, majd közösen kezdjük vizsgálni a nyomokat, amelyek láthatóan egymással keverednek, és többféle vadtól származhatnak. Rögtön eszembe ötlik, hogy csapáson vagyunk, ahol nemcsak a hiúz, hanem a medve, a vaddisznó, a farkas, a róka és a szarvas egyaránt törtet. Lukács távollétében nem tudjuk eldönteni, melyik a friss nyom. Továbbhaladunk a völgy végébe, ahol a megbeszéltek szerint találkoznunk kell a vadőrrel. – Vágtázott? Páros lábbal ugrott? – próbál faggatni, amikor egymáshoz érkezünk, de semmi lényegeset nem tudok mondani. Nem értem, hogy mozoghatott olyan sebesen a közepes test, hogy menekülésével valósággal elmosódott a szemem előtt. – Én riaszthattam meg a tetőről – gondolkodik hangosan Lukács, majd havat vesz a kezébe, hogy letörölje vele a hatalmas, talált agancsot. Kérlelni kezdjük, hogy ne induljon el megkeresni a párját, mert mi már szanaszét fagytunk, ennyit bírtuk a terepen, jöhet a forró kályha melletti ebéd a parajdi konyhában. Elmosolyodik. Hárman indulunk lefelé. Tamás előttem halad, és folyamatosan suttog a vadőrnek. Mögöttük néha meg-megállok, hátha újra felbukkan a vadam, de csak a patakcsobogás hallatszik, és a téli szél, amely átsüvít a hegyek között. – Mit láttál Neznámé völgyében? – kérdem gondolatban magamtól. – Lehet, hogy életed első hiúza? Vagy csupán egy szarvas? – Ezt már sose tudom meg. Marad a kétely és a kíváncsiság, ugyanakkor a térdig érő hóban gyaloglás utáni fáradtság. A vadon fehérbe öltözött, mint a breviáriumra induló pálosok. Elcsigázottan haladok két társam után lefelé, amikor egy hang töri meg a csendet. Lukács azonnal megfordul. – Milyen madár? – kérdi. Tamással találgatni kezdünk: – Héjja? Erdei sas? Mindenképpen ragadozó. A vadőr megigazítja vállán a puskát, és kezében a szarvasaganccsal a távoli hang irányába mutat, majd rám néz sokatmondóan: – A hiúzod…

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)