A szobájából a Gellérthegyet lehetett látni, mert van ám kilátás az életéből, és amúgy rendes, takaros lakás is lehetett volna, persze, ha nem ő lakik benne. Mellette valahogy lelakódtak a tárgyak. Lusta volt a végtelenségig, kár volt belé a kilátás is, mert a zsalut rendszeresen lehúzva hagyta (ő le, én fel), kizárólag a szellem tevékenysége érdekelte, és ha elromlott valami, az úgy maradt az idők végeztéig.
Minden életnek megvannak a maga mélypontjai. Az én mélypontjaim sokan vannak, sőt, néha azt gondolom, hogy életem mélypontok lazán összefűzött klárisa, s mint ilyenek, szövetséget alkotnak ellenem, sőt, már remekül tudnak társalogni is egymással. Ő az egyik ilyen mélypontom volt. Mondjuk, hogy a hetedik az életemben.
A hetes jó szám. Nem én találtam ki: férfiaktól hallottam, mert bizonyos férfiak odavoltak azokért a nőkért, akik ezt vallották meg nekik csendesen, maguk elé nézve, vagy mélyen a szemükbe: te vagy a hetedik.
A hat éppen elég már a megfelelő női eszköztár összeszedéséhez, viszont karcsú még ahhoz, hogy romlottnak gondoljanak érte bárkit is. Cseles szám, nem véletlenül lelhető fel mindenhol a világban. A hét napjai, a hét bolygó, hét próba, hét vezér. Tehát, a hetediknek neveztem el, és mondhatom, elég sok időt elvacakoltam vele. Igazi, rendes zsarnok volt, léhűtő kis zsarnokocska, aki felügyelni akarta minden percemet, gondolatomat. (Miért hagytam?) Nem volt minden rendben közöttünk. Ezt persze tagadta, sőt, velem is elhitette, hogy minden a legnagyobb rendben van. Csak tartsak be néhány szabályt.
Legyek átlátszó és átlátható. Bűnözni még gondolatban sem szabad nekem, emelte fel az ujját, mert ő arra is rájön, ezt jobb, ha tudom.
A szobájából a Gellérthegyet lehetett látni, mert van ám kilátás az életéből, és amúgy rendes, takaros lakás is lehetett volna, persze, ha nem ő lakik benne. Mellette valahogy lelakódtak a tárgyak. Lusta volt a végtelenségig, kár volt belé a kilátás is, mert a zsalut rendszeresen lehúzva hagyta (ő le, én fel), kizárólag a szellem tevékenysége érdekelte, és ha elromlott valami, az úgy maradt az idők végeztéig. Nem történt velük változás, ha javítható volt, akkor sem. Befelé élt, de minek, mert magvas gondolatainak sem volt soha kifutása, panorámája.
Egy ideig abban ringattam magam, hogy ez így jó. Természetes. Belefér. Mi ilyenek vagyunk. (Ő ilyen.) Egyedül engem tudott mélyreható tervszerűséggel és kitartóan nyüstölni, abban kiváló volt. Minél jobban szorított, annál több menekülő útvonalat dolgoztam ki ellene.
Minél jobban szeretett volna átvilágítani, annál vastagabb ólommellényt hordtam. Végül cselekedni kezdtem.
Hol ezt vágtam hozzá, hol azt. Tányért, asztalt (egyszer még az üres hűtőszekrénnyel is megpróbálkoztam), könyvet, nagymamitól örökölt ékszeres dobozt. Nem használt. Aztán egy szép napon kidobtam a kistévéjét a zárt ablakon. Azóta talán néha eszébe jut, hogy tényleg nem lehetett minden rendben közöttünk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)