Látom, ahogy a képből kilép,
indul már a festő,
széles hátán görbe házsorok,
és eltűnik az ólmos esőben didergő
medvebarna őszi fák között.
Az idő garabonciása
Bartók emlékére
Mérföldet lépő csizmában,
erdők avarjában
gázol az idő
garabonciása,
nyomában holdkaréjú
források fakadnak,
fogatlan szájak
odvából feltör
az ősi ének,
darabos görgeteg zúdul,
szálfák törnek
derékba,
szálkás, szikár testek,
gyökerek
táncba fogóznak,
és jön
a százszor elátkozott,
a sámánszemű királyfi ,
dobját leteszi az
égig érő fa
küszöbére,
tépett ingét
a hetedik ágára,
mérföldet lépő
csizmája izzik a
csillagok porától,
homlokán telek jégvirága.
Félútból visszatekint
– batyujába köti
a széthulló tájat
az idő magányos
garabonciása.
Hettita ballada
Amikor a hettiták elfelejtették atyáik nyelvét,
a szárnyas, bikatestű, szakállas bölcsek
derűs arcukat elrejtették a homokdombok
hűvösében – kinek lenne kedve
mosolyogni fiak és asszonyok hűtlenségén?
Amikor a hettiták elfelejtették őseik nevét,
az istenek szeméből kiesett a lazúrkő,
s a fekete üregek megteltek könnyes iszappal,
nem akarták többé látni
a fiak és unokák hűtlenségét.
Amikor a hettiták már nem emlékeztek az útra,
amelyen idáig jöttek – az útjelző bálványok
kifordultak helyükből, bebújtak a
föld alá, mert szégyellték
az utat felejtő vándorok hűtlenségét.
Amikor a hettiták nem emlékeztek arra a dalra,
melynél nagy tüzek mellett őseik vigadoztak,
az aranybika két szarva között elpattantak
a húrok – nem kísérte hárfa
az apák, fiúk és unokák hűtlenségét.
Gömöri táj
Bacskai Béla képe alá
Gömör – Bacskai alkonyt súroló,
rőt színű kenyérdombocskái,
mezei utak a mindenség felé…
Az ősz piros bogyói fényesednek.
Diófák összevert ágai a szélben.
Szekerek tengelye nyikorog
az agyagban.
Fekete ruhás asszonyok batyui
fehéren billegnek a kukoricás
szélén, utánuk sárba mélyülő,
bütykös lábnyomok
Fölöttük magányos madár,
vászonszürke felhő…
Látom, ahogy a képből kilép,
indul már a festő,
széles hátán görbe házsorok,
és eltűnik az ólmos esőben didergő
medvebarna őszi fák között.
A legkisebb legény
Csúf boszorkák, gonosz királyok,
vad sárkányok és óriások,
óh, hányszor, hányszor meggyötörték!
Testvérei verembe lökték,
Varázsolták békának, fának,
bús hollónak vagy paripának,
összetörték minden csontját,
feneketlen tóba dobták,
de mégis mindig újra éledt,
ő lett hőse a mesének,
a legkisebb legény.
Őbenne élt a nép reménye,
hisz ezer évig harcolt érte,
népért, hazáért, szabadságért,
a Nekeresdi királylányért.
Mert komázni a királlyal,
aranya volt egy iszákkal,
ha elnyerte a fél országot,
akkor is csak haza vágyott:
a legkisebb legény.
A palotát is zsebre tette,
varázsvesszővel megverte
s lett belőle aranyalma.
Népét cserben sose hagyta,
mert erejét tőle kapta
a legkisebb legény.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)