Kövekre festett hajnalok,
élek-e vagy épp halok?
Örökké ugyanaz és örökké ugyanott.
Szökellő angyal egy nem létező létrán,
aki leveri a csillagokat.
Kor-szak-szellem
Ha rájössz
a nesze-semmi-fogd-meg-jól igazságára
Ki-be járkálsz a világ(talanság)ban
És fejet hajtasz minden kapu előtt
Káprázat
Lélekkapuk ajtaját a szél cibálja,
csend huhogja, szentjánosbogár vezet,
gyűszűnyi kis életemet kölcsönadja,
visszakapja, megforgatja, kavargatja,
s hogy hol a vég és hol a kezdet,
e szűk helyen nem értheted meg.
Kövekre festett
Kövekre festett hajnalok,
élek-e vagy épp halok?
Örökké ugyanaz és örökké ugyanott.
Szökellő angyal egy nem létező létrán,
aki leveri a csillagokat.
Idővonal
Addig kéne itt lennem,
míg azzá leszek, aki voltam,
évszázadok tarsolyomban,
mert ki fűszálat nem számol,
ősrégóta azt teszi,
magát szüli, temeti,
magát veti, kaszálja,
kenyérként kerül a tálra.
Ugyanaz
A teljesség könnye forrásként bugyog,
lélekpatakként csörgedez,
szilajtestű vizeket duzzaszt,
tengerig sodródnak
halk szívdobbanásaink.
Ahányszor csak szirmot bontasz,
a csend hárfáit körbeülik,
porszemekből rendeződnek
gyermekké,
áccsá és erdővé:
üzenetté.
Odú
Megbújok hát pillanatban,
törékeny kis lepkeszárnyban,
pézsmaillatú avarban,
dadogó csend magányában
holtomiglan álmodok,
kútvíz, mely a forrást osztja
végtelen sok apró kortyra:
elfogyó egész vagyok.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)