Tóth N. Katalin | Január jege

Tóth N. Katalin 2022. február 07., 07:06

Az a pasas, aki záróra előtt borravalót hagyott a pulton, nagyon sötét gondolatokat forgatott a fejében. Úgy nézett ki, mint bármelyik hétköznapi vendég, ám őt nem tudta becsapni, mert egyenesen a lelkébe látott.

Takáts Márton: Casanova az alvilágban (repesztés, aquatinta, 35 × 50 cm, 2004)

Addig pepecselt a koszos poharakkal, meg a pult alatti kosárban felgyülemlett nyugtákkal, hogy teljesen ráhajnalodott. Ez nem is csoda, főleg ha valakinek fél tizenkettőig tart a műszakja, most pedig már holnap van a naptár szerint.

Kilódította a szemetet a kukába, ami a kávézó mögötti sötét sikátorban állt. Némi ételmaradék is volt benne, amit a vendégek meghagytak, a nagy sietségben a sebtében összecsomózott zsákból szanaszét szóródott a járdára. Illett volna összeszednie, ám egy hang azt kiáltotta a fejében, hogy tűnjön el onnan. A metsző szél jegesre fagyott hódarát vágott az arcába, a sarokból meg két sárgán fénylő szem meredt rá. Minden érzéke riadóztatta, hogy nincs egyedül, ő pedig szót fogadott magának, és sarkon fordulva bevágta maga mögött az ajtót. Meg sem hallotta a keserves nyávogást.

Hitt a megérzéseinek. Már gyerekként rájött, hogy az agya kissé másként működik, mint ahogy az rendjén volna, de azt nem tudta eldönteni, ez vajon jó-e vagy rossz. Csak annyit értett, hogy a tudata folyamatosan olyan információkkal tömi tele a fejét, amire nem lehet felkészülve egyetlen ép emberi elme sem. És mivel más volt, mint a többiek, még azt is nehezére esett elképzelnie, hogy milyen lehet normálisan gondolkodni. Csak a kiközösítés maradt neki, és az undor, amit naponta el kellett viselnie.

Az a pasas, aki záróra előtt borravalót hagyott a pulton, nagyon sötét gondolatokat forgatott a fejében. Úgy nézett ki, mint bármelyik hétköznapi vendég, ám őt nem tudta becsapni, mert egyenesen a lelkébe látott. Ó, bárcsak soha ne látott volna senki titkaiba, akkor nem tudná, mi lakozik a bűnös cselekedetek sötét hátterében, a tiltott emberi vágyak, képmutatás, mézes-mázos szavak, rejtett szándékok mögött! A megérzés nem számít bizonyítéknak, ha arra van szükség, viszont nagyon nehéz együtt élni a tudattal, hogy valamit módunkban állt volna megakadályozni, és mégsem tettük! Hiszen mi alapján tehettük volna?

Ösztönösen felmarkolta a pénzt, amit az utolsó vendég hanyagul eléje szórt. Az érmék még melegek voltak a kéz érintésétől, de neki az is bőven elég lett volna, ha csak a kasszához lép. Testi kontaktusra nem volt szüksége, a túl intenzív élmény miatt őrizkedett is az ilyesmitől. Általában próbált valamiféle távolságot tartani az emberektől, ha adódott rá lehetőség, mert a fejébe épített szenzor minden közeledésre azonnali reakcióba lépett. Nem akarta tudni, ki hogyan csalja a feleségét, ki sikkaszt, ki drogozik, hogy veri a kölykeit, ki kinek hazudik, honnan lopja a pénzt, amit borravalóként vet egy csóró pincérnő elé. Nem akart tudni semmit, ami nem rá tartozik, mégsem tudott szabadulni az embertársaiból áradó szennytől. Néha arra gondolt, hogy az agya úgy funkcionál, akár egy vevőkészülék, egy elrontott antenna, ami mindent befog, amit nem kellene. Ha már nem bírta tovább, bevett pár szem nyugtatót, és beteget jelentett. Ilyenkor azt gondolta, hogy az egész világ szennyese a nyakába zúdul, és nincs lehetőség szabadulni tőle.

Néha az ember úgy érzi, hogy bizonyos adottsága áldás és átok is egyben, amivel nehéz együtt élni. Így volt ezzel ő is, és mivel gyakran csak a negatív oldalt tapasztalta, hát eldöntötte, hogy megpróbál változtatni ezen. Biztosan van valami útja-módja a dolognak. Az nem megoldás, hogy életfogytiglani elszigetelésre ítélje magát. Felesleges szenvednie mások gondolatai, cselekedetei miatt, inkább a saját javára kell fordítania különleges képességét. Kezdte volna azzal, hogy rendet tesz maga körül. Előbb a környezetében, aztán gondolati szinten. Meditációra pillanatnyilag nem volt lehetősége, de legalább kilépett a friss levegőre. A kuka mellé szórt maradékot nem találta sehol, csak egy kis fekete árnyékot vélt elillanni a gyér fényben. A frissen esett hóban apró mancsok nyomai rajzolódtak ki.

A kocsi nem indult. A motor köhintett egyet, aztán feladta, mintha csak halálra fagyott volna. Nem csoda, csupa jég volt még a szélvédő is. Furcsa érzés lett úrrá rajta, a fejében felvillanó képeket próbálta elemezni, miközben majd megvette az Isten hidege. Gonosz vigyor, surranó árnyék, csúszós út, szirénázó mentők… Törte a fejét egy ideig, aztán arra jutott, hogy okosabb lesz taxit hívnia. Nem baj, ha rámegy a borravaló, de legalább biztonságban hazaér. Ám a megérzéseivel nem tudott mihez kezdeni. Gondolataiba merülve ácsorgott az egyre sűrűbb hóesésben, míg végre a taxi lefékezett mellette. Megkönnyebbülten vágta be magát a hátsó ülésre, már mondta volna a címét, amikor az autó centrális zárja halkan kattant.

Méltatlankodva fordult a vezetőhöz, miféle bánásmód ez, rázárni az utasra az ajtót? Ekkor a volán mögött ülő alak megfordult, és rávigyorodott. Elakadt a hangja a felismeréstől, dermesztő félelem lett úrrá rajta, ami úgy hatolt a csontjaiba, akár a januári hideg. Az utolsó vendég pedig beletaposott a gázba, és nyaktörő sebességgel robogva vitte védtelen utasát az elnéptelenedett városon át.

Síri csendben ült, nem kérdezte, hová mennek és mi a szándéka vele. Nagyon is jól tudta ő azt. Amint az első ijedtségből némileg magához tért, megpróbált gondolkodni. Talán jobb, ha nem csap felesleges cirkuszt, inkább vár, hátha adódik valami lehetőség. Muszáj, hogy adódjon, mindenáron szabadulnia kell. Addig is a legjobb, amit tehet, hogy próbál keríteni valami fegyvernek használható tárgyat.

Az egyik éles kanyarban mintha kigurult volna valami az anyósülés alól. Egy apró kalapács, amit üveg betörésére vagy az ajtó felfeszítésére használhatnak a csapdába esett utasok. Esetleg valami egészen másra... El sem hitte, hogy ekkora szerencséje van. Meg kell kaparintania anélkül, hogy lebukna. Megpróbált feltűnés nélkül benyúlni az ülés alá, de a sofőr megláthatott valamit a tükörben, mert hátrafordult.

– Eszedbe se jusson, kisanyám! Én a helyedben nem próbálkoznék semmi hülyeséggel! – förmedt hátra fenyegetően. Az út során most először szólalt meg, a hangja épp olyan ijesztő volt, akár a gondolatai.

Csak egy pillanatig nem koncentrált a vezetésre, ezért későn vette észre a sötétben surranó árnyékot. Meglepetésében egy hajszálnyit félrerántotta a volánt, hogy az ütközést elkerülje, és ez elég is volt ahhoz, hogy elveszítse uralmát a kocsi felett. A fekete kiscica nem tudott róla, hogy a babona szerint balszerencsét hoz arra, aki előtt átfut az úton.

,,Gonosz vigyor, surranó árnyék, csúszós út, szirénázó mentők.” Hirtelen mindez értelmet nyert. Elrablója nem mozgott, békésen ült a volán mögött, a feje furcsa szögben állt, mint aki most is az utat nézi. Reszkető kézzel a kalapács után kezdett kotorászni, hogy betörje az ablakot, és kijusson a felborult taxiból.

Már odakinn állt az árok partján, amikor eszébe jutott valami. Visszafordult a roncshoz, és a törött szélvédőn keresztül aprópénzt szórt a műszerfalra. Elvégre illetlenség borravaló nélkül távozni, nem igaz?

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)