– Apa, ki a Bübü? – kérdeztem őt, amikor legközelebb cukrászdába mentünk.
– Te meg honnan tudsz róla, kislányom? – csodálkozott apa.
– Anyával láttuk, de nem mentünk oda hozzá.
– Hát, ezen nem csodálkozom – folytatta apa.
Elegáns, hajlott hátú, idős asszony állt egy gyönyörű kabátban a Felszabadulás téri buszmegállóban.
– Gyere arrébb, kislányom – mondta anyám, és nézte az idős, szép arcú nőt, mint aki megkövült.
Nem értettem, mi történt. Éppen nem ugrándoztam, mert anya azt nem szerette.
– Tönkremegy a szép lakkcipőd, kislányom – mondta olyankor anya mindig.
– Anya, miért jöjjek arrébb? – kérdeztem.
– Csendesebben, kislányom – mondta ő. És húzott el, minél messzebb az idős nőtől, majd annyit mondott:
– Ő a Bübü. Majd ha nagyobb leszel, elmesélem, ki ő.
Bübü, Bübü – ízlelgettem a szavakat. Aznap délután már nem tudtam a csillogó kirakatokra és a török mogyorós drazséra sem figyelni. Ez volt ugyanis a kedvenc programunk anyával szombat délután. Felültünk a buszra, beutaztunk a Belvárosba, néztük a kirakatokat, majd édességet vásároltunk az Édességboltban. Imádtam ezeket a délutánokat. Anyával felöltöztünk szépen ilyenkor, és úgy éreztem, nagylány vagyok. Nyolcéves voltam. Aztán otthon már nem bírtam tovább, és megkérdeztem:
– Anya, ki volt az a néni? Ha ismered, miért nem köszöntél neki?
– Mondtam már, a Bübü – válaszolt mérgesen anyám. – Hagyjál most ezzel.
Tudtam, apához kell fordulnom. Amit anya nem mesél el, azt ő el fogja mondani.
– Apa, ki a Bübü? – kérdeztem őt, amikor legközelebb cukrászdába mentünk.
– Te meg honnan tudsz róla, kislányom? – csodálkozott apa.
– Anyával láttuk, de nem mentünk oda hozzá.
– Hát, ezen nem csodálkozom – folytatta apa. – Ez egy érdekes történet. Tudod, nagyapád fiatalon megözvegyült. Nem nősült újra, minden elismerésem ezért az övé. Felnevelte anyádat és a testvéreit, diplomát adott a kezükbe. Nem vitt mostohát a házhoz. De amikor hatvanéves lett, a gyerekei már felnőttek, nagyapádat is utolérte a szerelem. Ő a Bübü. Képzeld, annyira szerette a nagypapát, hogy a születésnapjára saját kezével darálta a mogyorót, abból csinálta a mogyorókrémet a süteménybe, mert az volt nagypapa kedvence.
– És akkor miért nem találkozunk mi vele? – kérdeztem én. – Sütne nekünk is tortát, mogyorósat. A te anyukád úgyis messze lakik, apa.
– Hát azt nem lehet, kislányom – apa szomorúan nézett. – Anya haragszik rá.
– Miért? – nem értettem.
– Anya azt szerette volna, ha a nagypapának a nagymama halála után semmilyen párkapcsolata nem lesz már.
Sokat álmodoztam aztán Bübü néniről. És a mogyorótortáról. Nem láttam őt soha többé.
– És azt tudod, mi volt a nagyapa temetésén? – kérdezte csaknem negyven évvel később az unokatesóm.
Épp nagyapa sírkövénél álltunk a már majdnem felnőtt fiammal.
– Mire gondolsz? – kérdeztem én.
– Eljött Bübü. És mindenki összezárt, anyád, a nővére, mint fekete varjak a vetésnél. Csak az én anyám ment oda hozzá. Megsajnálta. Ő támogatta. Ha belegondolunk, élete utolsó éveiben ő szerette a legjobban nagyapát.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)