A magyar ember nem kedveli a dicséretet. Az öndicséret pedig eleve visszataszító. Ahogy a népi szólás tartja: az öndicséret büdös; az öndicséret gyalázat. A falusi illem nagyon sokáig tiltotta a kisgyermek túlzott megdicsérését. Különösen igaz ez az újszülöttre. Ennek egy ősi hiedelem az alapja.
Nyelvi barangolások (38.)
A magyar ember nem kedveli a dicséretet. Az öndicséret pedig eleve visszataszító. Ahogy a népi szólás tartja: az öndicséret büdös; az öndicséret gyalázat. A falusi illem nagyon sokáig tiltotta a kisgyermek túlzott megdicsérését. Különösen igaz ez az újszülöttre. Ennek egy ősi hiedelem az alapja. Az újszülöttet különösen kellett óvni a környezeti hatásoktól, betegségektől, s ha ez nem sikerült, akkor egyik magyarázatként az igézés, a szemmel verés szolgált. A védekezés egyik eszköze a gyermekágyas asszony és az újszülött fizikai elkülönítése volt, az ún. boldogasszony ágya. A szoptató anya és gyermeke egy lefüggönyzött ágyban tartózkodott, ezzel zárták el őket a család és a látogatók jövése-menése elől. A gyermeket különösen a szemmel veréstől óvták, de a módszer a fertőzések ellen is hatásos volt. És itt érkezünk el a dicséret tiltásához. Ameddig a keresztelés nem történt meg, a babát gyakran „csúnyácskának” nevezték (a kicsinyítő képző tompítja a szó negatív jelentését), vagy más csúfnévvel illették, hogy a gonosz hatalmaknak ne keltse fel az érdeklődését. E hagyomány nyomán a falusi illemben korábban tilos volt a kisgyermeket túlzottan megdicsérni. Föltehetőleg azért, mert ha valami dicséretre méltó, az nyilván értékes, az fölkelti mások (gonosz hatalmak) érdeklődését, azt elirigyelhetik, és esetleg valamilyen mágikus praktikával megfoszthatják tőle az embert. A beteges gyermek a gonosz által megrontott, megigézett, szemmel vert vagy elcserélt, „váltott” gyermek, tartják a hiedelemmondák. Az ilyen gyermeket egyetlen módon lehetett meggyógyítani: ha sikerült valahogy szóra bírni, akkor lehetséges volt az „igazit” visszakapni.
Ma teljességgel másként cselekszünk: az újszülött babával dicsekszik a szülő és dicséri minden rokon. „Te vagy a legszebb kisbaba, akit valaha láttam!” És nem félünk a szemmel veréstől, legföljebb a fertőzésektől.
A túlzott dicséret kerülése azonban más területen napjainkig megmaradt. A falusi ember ritkán dicséri az időjárást, a termést, az állatállományt. Ha az időjárás jónak is bizonyul a termésnek, valószínűleg hozzáteszi, hogy de nem jó az állatoknak, meg egyébként is még nincs vége a nyárnak. A városi ember (de ma már a falusi is) a kedvező körülményeket babonásan „lekopogja”, hogy ezzel is védje az esetleges szerencséjét. Mondják is: ne kiabáljuk el a szerencsét! Talán ezen a negatív kommunikáción alapul az ismert hungaropesszimizmus, vagyis az, hogy szeretjük gyakran emlegetni és felnagyítani nehéz sorsunkat, nemzeti tragédiáinkat.
Ha megvizsgáljuk jelenkori nyelvi szokásainkat, megfigyelhető a bennünket érő dicséret szemérmes fogadása vagy visszautasítása. Nyelvi hagyományainkban a dicséret, bók erejét illendő csökkenteni, vagy ha ez nem lehetséges, akkor rögtön viszonozni:
• Jól nézel ki! – Ne mondj már ilyet, teljesen tropa vagyok! Á, dehogy, csak ma végre sikerült kialudnom magam! Te is remekül nézel ki.
A magyar szokást vizsgáló kutatásban feltűnik, hogy a bókot szívesen viszonozzuk. Például a nők „visszadicsérve” ezt mondják: aranyos vagy. De még általánosabb a dicséret megismétlése:
• Jól nézel ki! – Te is!
• Szép a kabátod! – Nekem meg a tied tetszik.
De lehetséges stratégia a megdicsért tárgy felkínálása is: Kölcsönadom.
A dicséretet követő zavart jelezheti az öndicséretként megjelenő tréfálkozás:
• Zseni vagyok, ezt mindenki tudja.
Irodalmi formában Romhányi Józsefnél: Szorgalmukról döngicsélnek. / Mézesmázos öndicséret. (Méhek).
A bók persze jólesik, megmelegíti az ember lelkét, növeli egóját, de ki ne szégyenkezne, szemérmeskedne, ha ilyesmit hallana:
• De szép a szemed!
• Tied a legigézőbb szempár, amit valaha láttam.
Az anyagiakkal kapcsolatban is örömmel hallanánk ilyesmit, de ha mondják, akkor válaszunkban visszafogottan, szemérmeskedve, esetleg szemlesütve igyekszünk tompítani az élét:
• Ez a te kocsid? Ez valami fantasztikus! – Szerencsére egészen olcsón jutottam hozzá.
• Nem hiszem el! Te ebben a csodálatos házban laksz? – Ne túlozz! Sokkal jobb házak vannak itt az utcában.
• És ez a rózsakert! Csodálatos! Ez is a tiéd? – Örülök, hogy tetszik, de tudnod kell, nagyon sok gondom van a rózsákkal
Furcsa lenne ugyanis, ha ilyen válaszokat adnánk (persze vannak ilyen emberek is):
• Persze, az én kocsim, ez a legújabb márka, csak egy példány van belőle az országban.
• A legdrágább házat vettem meg az utcában, nekem ez jár.
• Külön tartok kertészt, ő gondozza, nekem ilyesmire nincs időm.
Hagyományos nyelvi szokásaink ma is utat mutathatnak. Tehát a hagyományos magyar illem szerint nem szokás az újszülöttet túlzottan dicsérni, magunkkal kérkedni, vagyonunkkal dicsekedni; a jószerencsét nem illik „elkiabálni”, mert akkor azt mások megirigyelhetik. Persze nem ismeri ezt a nyelvi szokást az újdonsült magyar milliárdos, aki macskáját különgépen röpteti, és ezzel a közösségi médiában dicsekszik, vagy a másik milliárdos, aki állami cég vezetőjeként kastélyának medencéjéből szelfizik azzal, hogy ez most nála a „hómofisz”.
Merthogy a magyar nép nem dicsér és dicsekszik. Ahogy általában a keleti népek sem. A közösségi, nem teljesítményelvű, nem a folyamatos fejlődésre összpontosító társadalmakban nincs helye a dicsekvésnek. Örülj annak, amid van, becsüld meg a helyedet, ne vágyakozz elérhetetlen dolgok után. Ez a boldogság alapja.